Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

41. fejezet

Caleb nem tudott aludni az éjjel. Az álmai nem hagyták nyugodni. Álmában egy folyosón sétált, fáklyával a kezében. Víz csöpögött a falakról, a léptei kopogtak a csendben. Nem a kastélyban volt. És nem is a gróf birtokán, vagy a Remény Kastélyában. Még csak nem is azon a rémes helyen, ahová a gyógyulása alatt került álmában. Ez valami más, valami új volt. De ami megrémítette, az a csendet átszakító hangok voltak.

Sikolyok, könyörgések és kín. Rettegve haladt az úton, remélve, hogy nem kell családja, barátai, vagy épp más szerettei arcát tetemét látnia. Vagy azt, ahogy Jay kínozza őket. Két szó, újra meg újra megütötte a fülét. Noha nem tudta pontosan kivenni, ideje sem volt. Mert felriadt.

Nem bírt a szobájában maradni, így inkább kisétált a társalgóba, ahol összefutott, az őrködő Nathaniel-lel.

– Hova-hova, Kisherceg? – kérdezte, mikor észrevette őt.

– Jóságos Elődök! A frászt hozod rám. – kapott a szívéhez ijedten, mikor Nate megszólította. – Hogy-hogy te vagy itt? Azt hittem, Eric van ma őrségben.

– Nem, cseréltünk. Azt mondta, van egy kis dolga, az ő kis grófkisasszonyával. Gondolom, sejted mit csinálnak.

– Á, értem. Leülhetek? Nem akarok ébren forgolódni.

– Csüccs! – biccentett fejével a mellette lévő hely felé Nathaniel kedvesen. – Megint rosszat álmodtál?

– Inkább furcsát – jegyezte meg.

Barátja zokszó nélkül egy bögrét adott neki, amiben gőzölgött valami. Az orrához emelte és beleszagolt. Fahéj, rum és csokoládé illata volt, vágott egy fintort, jelezve, hogy fogalma sincs mi az, majd ivott egy kortyot. Kellemes, meleg ital csorgott végig a torkán, ami aztán bizsergésként szaladt végig az egész testén. Felmelegítette a végtagjait.

– Azt hitted meg akarlak mérgezni? – nevetett Nathaniel. – Ne félj, ez csak csokoládé.

– Igen, az ízéből rájöttem. Kicsit olyan, mintha nálatok lennénk. Anyukád is ilyet adott nekünk, mikor kicsit voltunk.

– Bizony – bólogatott a lovagnövendék. – Mondjuk fogalmam sincs, honnan szedte hozzá a csokoládét, mert ez piszok drága. Kész szerencse, hogy összebarátkoztam egy kereskedővel, aki mindig ellát tartalékkal. A bortól már annyi savam van, hogy hányni tudnék. Gondoltam iszok valamit, ami a gyerekkoromra emlékeztet, és kicsit megnyugtatja a gyomrom.

– Ne is mondd! Hogy tudnak ezek az udvari tuskók ennyit inni? – kérdezte Caleb, kényelmesen kinyújtva lábait.

– Óvatosan megjegyzem, hogy te is egy udvari tuskó vagy, drága barátom! – kuncogott Nathaniel, megbökve lábával a lábfejét.

– Ne már! – nevetett Caleb, ám egy pillanat alatt elkomorult. – Figyelj Nate, akartam kérdezni, hogy...hogy vagy? Mármint, hogy viseled?

– Florian halálát?

Csak bólogatott válaszul.

– Elfogadtam. Meggyászoltam, és őrzöm az emlékét – érintette meg a szívét. – Nagyon szerettem őt, ahogy téged, Ericet és a kis boszit is. Tudom, hogy aggódtok értem, látom rajtatok, de jól vagyok. Most már.

– Biztos?

– Hallottál kétkedést a hangomban?

– Hé! Ne lopd a szövegem! – bökte meg lábával nevetve. – Tudod, valamelyik nap különös gondolat fészkelte be magát a fejembe. Arra gondoltam, hogy ha az ostrom nem zavarta volna meg az életünket, épp ilyen unalmasak lennének a mindennapjaink. Ilyen estély, olyan bál, nemesek hada, akik rám akarják tukmálni a lányukat.