Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

Prológus

            Egy ispotályban mindig akadt munka.

Hol egy beteg gyerkőc, hol egy pórul járt tanonc, vagy épp egy sebesült lázadó kért segítséget. A levegőt folyton gyógyszer és növények keserű aromája töltötte meg, míg a hangok közül leginkább panaszos nyöszörgést, az ápolók sutyorgását, vagy épp zokogást lehetett hallani, amikor egy-egy hozzátartozó a lehető legrosszabb hírt kapta. Mert egy lázadás sosem zajlott áldozatok nélkül.

És Domenicóban csaknem tizenhét éve tartott a véres ütközet a király és a lázadók közt. Az egykor az egész országot betöltő békét már hírből sem ismerték. Mintha sosem létezett volna.

Nathaniel is épp erre gondolt, miközben bekötötte a rábízott kisfiú karját. Bár nem harcban szerezte sérülését, mégis olyan bátor volt, hogy azt akármelyik felnőtt megirigyelte volna. Szembenézett a fájdalommal és vagy ezredszerre is letette a nagy esküt ápolójának, hogy legközelebb ügyesebb lesz, jobban odafigyel.

– Theo, áruld el nekem, miért van az, hogy annyira elmerülsz a gondolataidba, hogy már negyedszer vagy itt a héten. Csoda, hogy még nem tört el semmid. Csak nem valamelyik leányzó tetszik itt neked? Hm? – borzolta meg játékosan a fiúcska haját.

– Szimplán nem figyeltem, Nathaniel bácsi – nyafogott betege. – És különben is, a lányok gusztustalanok. Blöe! – vágott undorodó pofát, mire a mellette álló édesanya megdorgálta.

– Kíváncsi vagyok, így gondolod-e majd, tizennyolc évesen is! – kuncogott Nathaniel.

A szőke, kék szemű, csöppet foghíjas gyerkőc, egyik legjobb barátjára - Ericre - emlékeztette. Akár az öccse is lehetett volna. Mikor végzett, csak kedvesen elköszönt aprócska betegétől és édesanyja óvó tekintetével kísérve, útnak engedte a fiúcskát. Édesanyja hálásan szorította meg a kezét és habár semmit sem kapott cserébe, Nathaniel örömmel segített. Szeretett gondoskodni másokról, még akkor is, ha barátai – főleg Eric – cukkolták is emiatt. Barátja tyúkanyónak nevezte a háta mögött.

Elpakolta az ápoláshoz használt szereket, majd egy pillanatra kinézett az ablakon.

Már érezhető volt, ahogy az idő hűvösre fordult, a levelek kezdtek színt változtatni. Ez sok betegét megviselte, épp úgy szellemileg, mint fizikailag. Folyton panaszkodtak neki, mintha saját széteső világa nem adott volna elég problémát neki. Bármennyit is dolgozott, segített, úgy érezte, sosem fog végezni a teendőivel; az ispotály volt az otthona, a munkahelye és a börtöne is egyben.

Olykor émelytették az ablakok előtt lebegő, fehér függönyök, az egymás mellett álló ágyak, melyeket senki sem mozgathatott.

Nap mint nap látott súlyosabb és enyhébb eseteket, emellett nem hanyagolhatta el egyéb kötelességeit sem. Ápolóként segédkezett, folyamatosan edzett, tanította diákjait és együtt harcolt barátaival a birodalom szabadságáért. De nem bánta. Még akkor sem, ha néha olyan fáradt volt, hogy elaludt a reggelije felett.

Még akkor sem, ha néha késő éjjel kopogtattak az ajtaján, mert egy betegnek szüksége volt rá. Elviselte, legyűrte a fáradtságot, mert ezt várták el tőle. Mert egy jó lázadó másokat helyez maga elé.

Csak azt sajnálta, hogy legjobb barátja, a birodalom fiatal hercege nem volt velük. Caleb alig huszonkét éves, de rendkívül nagy tehetségű személyiség, akit sokan szerettek. Nem is csoda, hisz' kedves mosolyával, valahogy képes volt megnyugtatni az embereket. Egy olyan fiú, aki tett is valamit a céljaiért, a jövőjéért. Gyógyítónak tanult, akárcsak Nathaniel. De míg ő a könyveire, atlaszaira támaszkodott, addig a trónörökös különleges képességét is használhatta, ami a gyógyítás volt. A mágiája segített neki a sebek kezelésében. Emellett mindig tudta, mit mondjon, amivel megnyugtathatta, vagy épp felvidította a betegét.