Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

19.fejezet

Tudta, hogy varázslat nélkül vakként bolyong az erdőben, nem lát jól ráadásul fogalma sem volt, merre keresse elcsatangolt tanítványát. Így a lehető legmélyebbre ment az erdőben, egy olyan helyet keresve, ahol senki sem láthatja. Leguggolt a mohával benőtt földre, majd tenyerét a talajhoz érintette. A bolygó – legalábbis ő így tanulta – egy élő, lélegző erő volt, így az ő segítségét kérte.

Lehunyta a szemét, elméjét elcsendesítette, majd az ősi nyelven varázsolni kezdett. A fákhoz, az állatokhoz, az elemekhez szólt, kérve a segítségüket. Még Narion tanította meg erre, a barátai jelenlétében pedig azért nem alkalmazta, mert nem akarta elmagyarázni a többieknek, honnan ismeri ezt a rég elfeledett bűbájt. Jól tudta, hogy akkor nem kerülhette volna el, hogy meséljen Védőlelkéről, a palotáról és a múltjáról. Más volt fontosabb.

Hirtelen levegő után kapott, mintha a víz alól úszott volna a felszínre. Az egész csak pár másodpercig tartott, de egy külső szemlélő nem láthatta, mit lát ő a mágia segítségével. Mintha repült volna, végigszáguldott az erdő ősöreg fái között, és egy elhagyatott barlangban, megtalálta tanítványát, aki térdét átkarolva, magányosan sírt.

Megrázta a fejét, véget vetve a varázslatnak. Csaknem összeesett az esőben, meg kellett támaszkodnia a földön, hogy megtarthassa magát. Zihált, a szíve eszeveszett ütemben dobogott. Az ajka véres lett, odanyúlt, de nem a szája, hanem az orra vérzett.

„Öcskös"

– Jól vagyok! – felelte lihegve, míg remegő kézzel törölte le a vért.

„ Vérzik az orrod, mert sok mágiát használták és szerinted, ez nem baj?"

– Apró mellékhatás, minden varázslatnak van ilyenje. Ezt te is tudod.

Mintha csak az ég akarta volna, hatalmas villám szakította ketté az egyik közeli fát. Ijedten, fejét fogva hajolt el a másik irányba, a nagy rémületben még egy kiáltás is elhagyta a száját. Biztonságban volt, de a körülményektől égnek állt a haja. Gyerekkora óta rettegett a viharoktól. Valahányszor menydörgést hallott, legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, hogy ne hallja az égzengést.

De abban a pillanatban fontosabb volt az ok, amiért elindult. Meg kellett találnia a kislányt, akiért felelősséget vállalt. Az útja során akadt, hogy a csizmája bokáig merült a sárban, míg az eső koppanása a köpenye csuklyáját ostromolta. Mintha apró fakopáncsok bökdösték volna a fejét, mindene elázott, nyirkos volt. Vacogott a hidegtől.

„ Caleb, ha tüdőbajos leszel, még meg is haraplak ráadásként!" fenyegette Cirio.

– Kisebb bajom is van most ennél, Cirio! Mi az? – aggódott, mikor látta, hogy a farkas meredten bámul az erdő egy pontjára, bundájának szinte minden szála égnek meredt. – Látsz valamit?

„ Jön valaki, bújj el gyorsan." figyelmeztette.

Eszébe sem jutott megkérdőjelezni fivére szavát. Az egyik közeli fához ugrott és az avar közé guggolt, álcázó bűbájt is használva várta, hogy a zavaró tényező elsétáljon.

Az ösvényen egy köpenyes alak haladt, arcát csuklya védte, míg a kezében egy varázsfény volt, azzal világította meg az utat. És bár Caleb nem látta az arcát, felismerte, leginkább az őt kísérő Segítőről.

– Linae?

– Mit keres itt? – hallotta Wickham hangját. – Ráadásul ilyen későn?

– Honnan tudjam? Nem vagyok a határidőnaplója! – suttogta morogva, majd ha kissé ügyetlenül is, de előjött és a lány után szaladt. – Salinae!