Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

43. fejezet

– Caleb úrfi! Pszt! – hallotta Wickham hangját napokkal később, egyik éjjel. – Caleb úrfi.

A Segítő az arcához lebegett, meleg fényével ébresztve a fiút. Ám olyan fáradt volt, hogy úgy döntött, nem felel a hívásra, ám a lélek nem tágított tőle.

– Úrfi! – morgott rá Wickham.

– Mi bajod már? – suttogta mérgesen. – Mi olyan fontos, hogy éjnek idején felébresztesz?

– Velem kell jönnöd.

– Megint? Wickham, az Elődök szerelmére, miért van az, hogy mindig titokzatos módon elrángatsz magaddal az éjszaka közepén. Nem lehetne nap közben? Nem akkor, amikor aludni akarok.

– Mindig csak a keresztkérdések, nem mindegy az neked? Kelj fel, és gyere! – sutyorgott Wickham.

Caleb lopva, a mellette alvó Salinae-re pillantott. A lány úgy tűnt, semmit sem vett észre abból, ami történt. Gyanította, hogy ebben Wickham keze van. Talán ő intézte úgy, hogy a lány mélyen szuszogva, takaróját lerúgva aludjon mellette. Olyan volt, akár egy dacos kisgyerek. Óvatosan, nehogy felébressze, betakarta és megpuszilta a fejét.

Szokásához híven, Wickham nem cukkolt a tettéért, de noszogatta, hogy siessen. Megvárta, míg elkészül, és ezután úgy röppent ki az ajtón, mint egy igazi lidércfény. Vezette őt az éjszakában, ahogy tette akkor is, mikor először vezette el Narionhoz.

Csakhogy ezúttal, a családi kriptához vitte a herceget. A kastély legeldugodtabb részén volt és szerencsére kevesen tudtak a létezéséről, főleg az ott jelentkező különleges mágikus energiákról. Sem Gregor, sem a csemetéi nem mehettek oda. Amikor odaért, a falon lévő öreg fáklyák maguktól lobbantak fel, mintha így köszöntötték volna őt.

– Milyen régen jártam itt – mondta mosolyogva. – De miért hoztál ide, Wickham?

– Én kértem meg rá. – szólalt meg egy másik hang.

Caleb ijedten fordult arra, ám az ott álló alak láttán csaknem elájult. Az előtte álló férfinek épp olyan kék szeme volt, mint neki, arcát halvány, de jól látható borosta keresztezte.

– Szervusz, Kicsi Harry! – üdvözölte kedvesen.

– Apu.

– Rég találkoztunk, igaz? – mosolygott.

– De..ez..hogy? – nézett körbe értetlenül. – Eddig sose jelentél meg nekem.

– Épp itt volt az ideje, nem igaz?

– Komolyan? – csóválta a fejét rosszallóan. – Jó, ezt biztos csak álmodom. Jóságos Szaturnusz, – suttogta morogva. – Egyszer lenne egy normális éjszakám. Komolyan, kezdek megőrülni. A halott apámmal társalgok. Ez...ilyen csak a könyvekben van.

– Zavartnak látszol, de hidd el, semmi rossz nincs abban, amit most látsz. Szükséged van rám, és most itt vagyok. Mondjuk sokat segített, hogy egy locsi-fecsi Segítő. De, – lépett közelebb Calebhez. – sosem hagytalak egyedül – érintette meg az amulettet, mire az ragyogni kezdett. – Itt vagyok, Harry! Mondd, mi nyomja a lelkedet?

– Mi nyomja a lelkemet? – tette fel újra a kérdést. – Lássuk csak, mondjuk az, hogy nem tudom mit csináljak. Néha, még most is úgy érzem, hogy felkészületlen vagyok. Hogy le vagyok maradva attól, akinek lennem kellene. Mindenki meg akarja mondani, mit csináljak, hogy vezessem a lázadást, de úgy érzem összeroppanok a súly alatt. És olyan dolgok történnek velem, amiket nem értek, és nem tudok megmagyarázni. Olyan erő van a kezemben, amit félek használni. Gyógyító vagyok, mint te. Közben folyamatosan nő azoknak a száma, akik miattam haltak meg. Nem tudom, hogy csináljam, és te sem vagy itt, hogy taníts.