Másnap reggel, Salinae ajtócsapkodásra és az Orchidea lányainak izgatott kacagására ébredt, ahogy iskolás fruskák módjára szaladgáltak a folyosón. Fáradtan dörzsölte ki az álmot a szeméből, ám amint rájött, hol is van, aggódva nézett maga mellé. Meglepetten pislogott, amikor meglátta a mellette szunyókáló Calebet. Csaknem felsikoltott az örömtől, de gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy megtegye.
– Wickelia! – suttogta Segítője nevét.
– Igen, hercegnő?
– Caleb itt aludt! – mutatott a fiúra. – Itt maradt velem. Az este történtek után, ő itt maradt.
– Talán azért, mert nem is tudom...elfáradt? Már ne vedd zokon, kisasszony, de jó párszor egymásnak estetek.
– Behoztuk a lemaradást. – jegyezte meg Salinae kuncogva, elpirulva az éjszaka emlékeitől. – Milyen aranyosan alszik, mint egy kisfiú.
– Amikor éjjel kényeztetted, nem erre gondoltál.
– Nem tudom, mi ütött belém – felelte halkan. – de tudod mit, nem bántam meg. Mert abból, hogy szeretem, semmi rossz nem származhat. Valahogy úgy érzem, nem tudom többé elhagyni, nem akarok lemondani róla. Vigyázott rám. Akkor is, mikor heves és vad volt, akkor sem okozott fájdalmat. Ethan nem ilyen.
Caleb ezekre a szavakra kelt fel, vagy legalábbis úgy tett. Mert végig csukott szemmel hallgatta a boszorkány vallomását. Nyöszörögve, kócos hajjal dörzsölte meg a szemét, majd kótyagosan körbenézett a szobába. Aztán magára, ahogy ruha nélkül feküdt kedvese mellett.
– Ó, a rohadt életbe! – morogta mély, reggeli hangon. – Ezt elszúrtam. Ezt nagyon-nagyon elszúrtam.
– Mit is? – kérdezte Salinae kíváncsian.
– Azt, hogy túl sokat ittam – felelte, szemét masszírozva.
– Ne röhögtess, alig ittál valamit.
– Nekem az is sok, te magad mondtad. Tiszta fekete folt, hogy mi történt. Ó, ezt nagyon elrontottam. Nem akartam, hogy ez legyen.
– Te...te tényleg nem emlékszel, semmire az este történtekből. Hogy mi ketten...
– Semmire – felelte. – Miért? Mit csináltunk?
– Szerinted? – kérdezett vissza Salinae heves gesztikulációk közepette.
– Hmm, most hogy mondod, valami mintha derengene. Valami, ilyesmi – hajolt oda a lányhoz és cinkos mosollyal, kínzó lassúsággal megcsókolta szerelmét.
Salinae azonnal viszonozta, végig simítva a vállán és magához szorítva a testét. Hallotta a fiú elégedett sóhaját, a bőrét ahogy az arcához ért.
– Szerencséd, hogy tényleg nem ittam többet egy pohárnál. – suttogta a fülébe, finoman megpuszilva az érzékeny részt a tarkójánál. – Mert így emlékszem arra, mi indít be téged, kis boszorkányom.
– Te? – nézett rá Salinae. – Te átvertél?
– Mégis mit gondolsz? – kacsintott rá Caleb.
– Te! – vágta oldalba a kezébe akadó párnával a lány.
– Ugh, halálos sebet kaptam! – görnyedt előre a trónörökös, majd oldalra dőlve elterült az ágyukon. – Végem van. Hívjatok papot!
– De még mennyire, hogy véged – kerekedett fölé a boszorkány, elfogva a kezét. – Most megkapod a magadét!
– Uuh, kikötözöl? Benne vagyok. Nem is tudtam, hogy durván szereted! – cukkolta.
– Fogd be, Matthews! – morogta Salinae és egy csókkal elhallgattatta.
Minden boldog, tiszta érzés ott lapult benne. Érezte, ahogy Salinae varázsereje megcsípte a száját, de ő már csak mosolygott ezen. Jó volt, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.
Ahogy Salinae elengedte a kezét, ő végigsimított a lány fenekén, hosszú combjain, majd derekán át fel egészen a melléig, végül ujjai a hajába szántottak.
– Szeretlek! – sóhajtotta két csók között.
Salinae hirtelen elengedte, mintha megfagyott volna az egyszerű szót hallva. Döbbenten nézett le rá, fahéj színű szemeiben nyoma sem volt a vágynak. Caleb egészen mást látott benne. Barátnője félt.
– Mit mondtál? – kérdezte a boszorkány hebegve.
– Azt, hogy szeretlek! – felelte.
Ekkor a lány ügyetlenül, lemászott róla és a ruhája után nyúlt. Aztán, mikor nem boldogult a fűzővel bajlódott, morogva fűzte szorosabbra a szalagokat, amikor egy kéz nehezedett a vállára.
– Rosaline!
Már ebből tudta, hogy nincs menekvés. Caleb csak akkor hívta így, ha komoly dologról van szó. Nem emelte fel a hangját, nem követelte meg a figyelmet. Szimplán a hangjával elérte, hogy rá figyeljen, ő pedig csak mélyen sóhajtott és hátra nézett. Párja némán figyelte, a szemét furcsa fénybe vonta a napsütés, de mégis olyan mélyen, annyi szeretettel nézett rá, hogy tudta, kénytelen lesz otthagyni.
– Ne csináld ezt! – mondta halkan. – Ne menekülj!
– Mennem kell.
– Egészen eddig semmi bajod nem volt. Aztán puff, menekülsz. Hallottad, mit mondtam. Tudom. És azt is, hogy Ethan is mondta neked. Kettőnk közt viszont az a különbség, hogy nálam érzel is valamit. Engem szeretsz. – mondta, ám mikor szerelme nem válaszolt, finoman megfogta a kezét és visszavezette az ágyhoz. – Gyere vissza egy kicsit.
Leültette, aztán letérdelt elé, mire a lány elhúzódott.
– Ne pánikolj, nem a kezed kérem meg, csak befűzlek. Mondjuk este is meggyűlt vele a bajom.
Bár tréfásnak hitte szavait, látta, hogy barátnője még csak el sem mosolyodik. Csak figyelte ahogy egyenként kibogozta a szalagokat, hol itt, hol ott bújtatva át őket egymáson. Nem sietett, óvatosan dolgozott. Talán azért, hogy tovább maradjon vele, vagy hogy ne meneküljön el a beszélgetés elől. Bármennyire is szeretett volna.
– Tegnap este bármikor leállíthattál volna, Linae. Szó nélkül elfogadtam volna. Ahogy eddig is. Mégsem tetted. Azt mondtad, Ethan-nel színleltél. Velem egyszer sem tetted. Minden csókod, minden sóhajod, nyögésed ösztönös volt. És most, mikor azt mondom szeretlek, menekülsz. Miért? – nézett fel rá. – Mindig is így éreztem, tíz éves korom óta. – ekkor kedvese a szemébe nézett. – Tessék, lebuktam. Tíz éves kissrácként jöttem rá, hogy oda meg vissza vagyok azért a rosszcsont kis boszorkányért, aki mindennap a napom fénypontja volt. Aki egyszer azt mondta nekem: ha elesel, majd én felsegítelek, ha nem tudlak, akkor melléd fekszem. Mert bármi történjék, én melletted leszek.
– Erre emlékszel? – kérdezte Saliane döbbenten.
– Ó, még sok mindenre. Ezért is fáj annyira, hogy mikor kicsúszott a számon az sz-betűs szó, a te első reakciód, hogy meglógsz. Kis boszorkányom, – fogta két kezébe a lány arcát. – boldog vagyok melletted, ez akkora baj?
– Nem. Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Hát téged idézve: Szerinted?! – utánozta a hangját, mire a hercegnő elnevette magát. – Mondd el, mi a baj! Itt vagyok. – fogta kezébe a kezét.
– Félek.
– Mitől?
– Mindentől.
– Tőlem is? – grimaszolt egyet, hogy újra megnevetesse.
– Nem, te bolond! – kuncogott szerelme. – Hanem attól, hogy a múlt megismétli önmagát. Félek, és nem miattam. Hanem miattad. Nem akarom, hogy megöljenek. Nem bírnám ki a halálod. Még egyszer nem – csóválta a fejét és bár könnyes volt a szeme, még akkor is tartotta magát.
– Szeretsz engem?
– Ne csináld ezt, kérlek! – suttogta, fejét csóválva.
– Egyszerű kérdést tettem fel, Linae. Tudom, sokszor elismételtem már, de tudni akarom – keményítette meg hangját. – Szeretsz engem?
– Én...
– Ha nem, akkor csak mondd ki. Elviselem. Kimegyek azon az ajtón és soha többé nem kell találkoznunk. Legfeljebb akkor, amikor a lázadók győzni fognak. Mert ott leszek és megvédelek bárkitől, mert csak akkor leszek herceg, ha tudom, hogy te biztonságban vagy. Nem érdekel a világ mit gondol, de nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson téged! Ha kell az Elődök ellen is harcolok, lopok, csalok, hazudok! De többé nem engedem, hogy bárki is ártson azoknak, akiket szeretek. És téged, mindenkinél jobban szeretlek.
– Szeretlek! – bukott ki Salinae-ből a válasz. – Persze, hogy szeretlek, Caleb! Kislány korom óta és soha, soha nem tudnék mást szeretni.
Nem hagyta, hogy tovább mondja. Megcsókolta, hogy érezze mennyire szereti. Ez a vallomás megpecsételte az életüket, de nem bánta, mert bármikor, bárkivel szembeszállt volna érte, és ha kellett a sorsukat is átírná, csakhogy vele maradhasson. Mert számára nem létezett más, semmi sem választhatta el őket.
***
– És most? Mi lesz? – kérdezte Salinae, mikor a palota felé sétáltak. – Elmondjuk, vagy titkoljuk?
– Legyen titok a legjobb dolog az életemben? – kulcsolta össze ujjaikat. – Linae, mi ezért a kapcsolatért már mindent feláldoztunk. Az életünk, a vérünk.
– Ezeket te csináltad, nem én. Én – sóhajtotta a gyűrűjére nézve. – hivatalosan Ethan jegyese vagyok, és még te sem fedheted fel.
– Megkönnyítem a dolgod. Ethan elé állok, és a szemébe mondom, hogy az enyém vagy! Úgy ahogy Black Rose-nak is tettem az éjjel. – nézett rá Caleb. – Mindenki tilt minket egymástól, de nem érdekel. A világot jelented nekem. – fogta meg gyengéden a lány arcát.
– Lehetetlen a terved.
– Akkor mondd azt, hogy nem az! Csak rajtunk múlik. Nem engedhetjük, hogy megmondják nekünk, mik lehetünk együtt. – mondta bátran. A szemében olyan elszántság tükröződött, amit Salinae sosem látott azelőtt. – De ami a gyűrűdet illeti, boszorkány vagy. A hitetek szerint, mi számít? Egy gyűrű az ujjadon – ami rohadt giccses, ha engem kérdezel – vagy az az ígéret, amit nekem tettél azon az estén, ott a kastélybéli szobában, mikor először együtt voltunk.
– Az sokkal fontosabb. Mert vér is társul hozzá. Te voltál nekem az első, és én neked. Ez Cal, ez akkor sem lesz egyszerű.
– Megoldjuk. Te itt vagy nekem és én neked. – kulcsolta össze kezüket. – Ja az Őrzőkről nem is beszélve.
– Őrzők? – vonta össze a szemöldökét Salinae.
– Eric ezt a becenevet adta nekünk.
– És a boszorkányok?
– A kovened? – kérdezett vissza Caleb. – Nem hiszem, hogy Lady Fermound repesne az örömtől, ha lát engem.
– Hidd el, modern nő. Csak beszélned kell vele. Megvan! – csillant fel egy ötlet a szemében. – El kéne jönnöd hozzá. Ha velem jössz, nem fog bántani, úgy szeret engem, mintha a lánya lennék. Meg fogja érteni.
Ettől az eshetőségtől Caleb igencsak viszolygott. Tudta, hogy Salinae-nek sokat jelentene, ha ő is úgy elfogadná a barátait illetve második családját, ahogy a lány tette a lázadókkal. Ám Genevieve nem érdemelte ki úgy a bizalmát, ahogy a fiúk a barátnőjéét.
Erika egykor maga is Kék Láng tag volt és mesélt neki arról, milyen is a főboszorkány aki vezeti őket. Annak idején az a megtiszteltetés érte, hogy a tanítványa volt, míg el nem szökött tőle, mert meglátta a nő igazi arcát. Mindez akkor derült ki, amikor meglátta Lady Fermoundot a kastélyban. Lélekvesztve rohant a fiúkhoz, és azonnal elmondta Calebnek mit tud. Sosem volt az az ijedő fajta, de a herceg akkor olyan rémültnek látta, hogy komolyan aggódott a koven tagjaiért.
Lady Fermound hatalmat akart, nem tanította, hanem kiképezte a hozzá hűséges boszorkányokat, sosem válogatott az eszközökből. A legerősebb lányok kellettek neki. Mintha hadsereget akart volna toborozni. Ez már önmagában zavarta a lázadók vezérét, de az, hogy ebbe kedvesét is bele akarta keverni egyenesen aggasztotta. Mégsem mondott nemet Salinae-nek.
– Jó, találkozok vele. De nem most. Ezt át kell gondolnunk. Nem mehet minden úgy, hogy csak sodródunk az árral. Mit is mondtál mindig? Mi a következő lépés. Ugye?
– Igazad van. – bólintott Salinae. – Akkor várunk még egy darabig.
És néhány hétig jól is mentek a dolgok.
Caleb eljátszotta, hogy Wyatt komolyan érdeklődik Roxanne után. Táncolt vele, tósztot mondott, az ő és a király egészségére és elviselte, mikor a lány berántotta egy árnyékos zúgba, hogy megcsókolja, ám mikor a nap végén visszatért a hálószobájába, Salinae ott várta. Boldogan ölelte magához szerelmét, és örült, hogy végre visszakapta. Sőt, a változás barátainak is feltűnt. A herceg ugyanis sokkal vidámabb, felszabadultabb lett.
Aztán egy nap, megtörtént a baj. A trónörökös váratlanul megbetegedett. Olyan gyenge volt, hogy fel sem tudott kelni az ágyából. Egyik napról a másikra, ismét heves fájdalom lett úrrá a testén és ismét görcsök kínozták a testét. Hiába itta a bájitalát, egyszerűen semmi sem használt. Nem tudott az udvari dolgokkal foglalkozni, de azt sem engedte, hogy Salinae ilyen állapotba lássa.
Barátai kimentették ugyan a királynál, ám Salinae nem hagyta annyiban a dolgot.
– Nate! – kapta el a fiú karját, mikor az elhaladt mellette egyik este.
– Hercegnő! – méltatlankodott. – Már elnézést, de Ön összetéveszt valakivel.
– Komolyan? – szólt vissza ingerülten a lány. – Gyere velem!
– De...
– Mozdulj, vagy megátkozlak! – morogta és egy félreeső sarokhoz vonszolta a fiút, távol mindentől, hogy szembenézhessen vele.
Olyan lendülettel fordult meg, hogy a haja csak úgy szállt mögötte. Szemei villámokat szórtak szinte, mérgesen nézett a fiúra.
– Tudom, ki vagy. Szóval, ne játszd meg magad. Amris.
– Hogy jöttél rá?
– Caleb sehova se megy nélküled. A legjobb barátja vagy! Amikor megjött észrevettem Wickham-et a vállán.
– Ja, mert te tudsz Wickham-ről. Na szép!
– Nekem is van Segítőm.
– Tényleg, Caleb mondta is. Vá-vá-várj! – hadonászott, mint egy buggyant polip. – Álljon meg a menet! Ti kibékültetek?
Salinae egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mit is feleljen erre a kérdésre. Eszébe jutott az orchideába történtek, és hogy azóta hányszor aludt már Calebnél, vagy épp a fiú nála.
– Megbeszéltük a dolgokat.
– Éljen! – kiáltott fel Nathaniel, mire Salinae azonnal befogta a száját.
– Maradj már csendben, te! – morogta.
Vár pár másodpercet, amíg barátja rendbe tette gondolatait és jó lázadóhoz méltóan uralkodott örömén. Aztán finoman leengedte a kezét, mire Nathaniel olyan izgatottan nézett rá, akár egy kiskutya.
– Megenyhültél végre?
– Ne bomolj, még mindig Ethan jegyese vagyok, de már nem akarom agyonverni Harry-t, ha látom. – fonta karba kezét morogva.
– Az is nagy szó! – vont vállat Nathaniel. – A többi az idő és a ti dolgotok.
– Hogy van? – kérdezte aggódva.
– Nem jól. Máskor is voltak ilyen időszakok, de most valamiért nagyon megviseli. – magyarázta a fiú szomorúan. – Sajnos a bájitala miatt ez megszokott. A mellékhatások egyike, hogy olykor-olykor a szervezete nem fogadja be, és olyankor olyan fájdalmai vannak, hogy még én sem tudok segíteni rajta. Ilyenkor általában napokra ágynak esik. De ne félj, – nyugtatta egy kedves mosollyal, vállára téve kezét. – rendbe fog jönni.
– Bemehetek hozzá?
– Persze. Elviszlek hozzá. Ha velem jössz, nem olyan feltűnő.
Salinae annyira örült a válasznak, hogy minden udvari etikettet mellőzve, megpuszilta a fiú arcát. Amikor elhajolt tőle, látta, hogy elpirult. „Egy ilyen jóképű fiú nem szokott puszit kapni másoktól?" – gondolta.
Nathaniel vezetésével gyorsan, és feltűnés nélkül tudott közlekedni a kastélyban, de a biztonság kedvéért – noha nem szólt a fiúnak – felvette Evelynn álcáját. De amint elérték Caleb lakosztályát, visszaváltozott.
– Caleb odabent van – mutatott a háló felé Nathaniel suttogva. – Valószínű, hogy alszik.
– Csendben leszek, mint egy kis egér – ígérte Salinae sutyorogva.
– Én itt maradok, ha bárki bejönne.
– Köszönöm!
– Hercegnő! – hajolt meg előtte mélyen Nathaniel, aztán mikor kiegyenesedett kedvesen rákacsintott.
Aztán könyvet vett a kezébe és a társalgó egyik foteljába ült.
Salinae hangtalanul benyitott a szobába, amiben teljes volt a sötétség. A nehéz, vörös függönyök eltakarták az ablakot, így a napfény legfeljebb egy vékony csíkon jutott be. Caleb arra sem ébredt fel, hogy belépett az ajtón. Oldalára fordulva pihent.
Amikor a boszorkány odasétált hozzá, látta, hogy Wickham a fiú párnáján szunyókált. Fénye halványan megvilágította a herceg arcát. Barátnője leült az ágya szélére és néhány másodpercig csak figyelte párját. Kedvesen megsimogatta a homlokát, meg is puszilta, de a fiú olyan fáradt, vagy inkább beteg volt, hogy még csak meg sem mozdult. Az arca tűzforró volt, és kedvese csak remélni tudta, hogy nincsenek rémálmai. Nem szenved a gonosz emlékektől, ha már a fájdalmát nem tudta csillapítani.
Ahogy megfogta a kezét, akaratlanul is a jegy gyűrűjére nézett. Szomorúan gondolt arra, mekkora árulás, amit tett. Calebet szerette, mégis Ethan gyűrűjét viselte. Már rég szakítania kellett volna a fiúval, már mikor először meglátta Calebet a tónál. Épp úgy, mint gyerekkorukban. És ha végiggondolt mindazon, amin átmentek, ráébredt, hogy akkor találkozott először az új Calebbel. A lázadóval, a bátor herceggel, a felnőtt férfival. Aki már nem az a fiú volt, akit ő elveszített.
Bár sosem mondta el neki, de csodálta őt. Mert képes volt a végsőkig elmenni. Még arra is, hogy egy olyan kastélyba menjen, ahol minden sarkon ellenség lesett rá, küzdött a fiatalabb lázadókért, hogy az öregek komolyan vegyék és kettejükért. Vagy milliószor szembenézett a veszéllyel és az ellenségeivel. Így arra gondolt, ő is ezt teszi. Így mikor levette az óriási gyémántot az ujjáról, úgy érezte, nincs mitől félnie. És ígéretet tett magában, hogy bármi is történik, soha többé nem mond le hercegéről.
Harcolni fog érte, a kapcsolatukért és azért, amiben hittek. Mintha egy mesében lett volna, csókkal pecsételte meg az esküjét.
– Szeretlek, hercegem! – suttogta.
– Én is téged. – hallotta a fiú gyenge hangját.
– Szia! – kuncogott édesen, mikor ránézett. – Hogy vagy?
– Pocsékul – mondta rekedten. – Mindenem fáj, de ne félj, megmaradok. El fog múlni. Csak idő kell.
– Hozzak valamit?
– Ne, nem kell – ellenkezett gyengén, fáradtan sóhajtva. – Csak maradj itt velem. – simogatta meg arcát. – Attól jobb, egy kicsit.
– Pihenned kell, Harry!
– Linae! – nyafogott, összeszorított szemmel. – Utálom az első nevem. Én se hívlak Alexandrának.
– Az a nagyanyám. Én Salinae vagyok.
– Bizony – mosolyodott el halványan Caleb. – Az én kis boszorkányom.
Salinae odafeküdt mellé és hozzábújt. Bár túl fáradt volt, a szemét is alig bírta nyitva tartani, mégis átölelte szerelmét, és belélegezte a lány finom illatát. Úgy érezte, minden a helyére került.
– Most kaptalak vissza! – suttogta félálomba, ám a lány válaszát már nem hallotta, mert újra elaludt. Salinae pedig ott maradt vele, vigyázva az álmát.