Bár Salinae nagy vallomást tett a fiúnak, néhány órával később már néma csend borult a kunyhóra. Talán az ismeretlen környezettől, vagy a vihartól, de Salinae képtelen volt aludni. Az álmai belülről gyötörték.
A rossz emlékek, a pánik sötét fátyolként nehezedtek rá. Otromba, karmos kísértetként kúsztak be a ház repedésein, a mellkasába nyúltak, hogy összeroppantsák a szívét, de akadt, amelyiknek csontos ujja a nyaka köré tekeredett. Nem kapott levegőt, csak nyöszörögni tudott.
Álmában látta, ahogy a bátyja katonái rájuk támadnak, hallotta, ahogy Caleb üvölt a fájdalomtól és a saját kétségbeesett sikolya visszhangzott a fülében, amikor a fiúért sírt.
- Salinae? - hallotta barátja rémült hangját.
- Caleb! - kiáltott érte, de a valóságban csak nyöszörögte a fiú nevét.
A fiú ott ült mellette, arra riadt fel, hogy kedvese sírt álmában és őt hívta. Azonnal felébredt és megpróbált segíteni rajta. Megérintette az arcát, remélve, hogy ezzel nem rémíti halálra a boszorkányt. Segítőik eközben fényükkel próbáltak segíteni, de úgy tűnt az álmok nem eresztik a lányt.
- Salinae! Kicsim, - szólt riadtan Caleb.
Ekkor a lány hirtelen levegő után kapott és felriadt álmából. Zihálva nézett körbe, majd mikor meglátta Calebet, gondolkodás nélkül magához szorította a herceget.
- Csss, semmi baj. Itt vagyok! - suttogta barátja. - Csak álmodtad, már vége.
- Olyan iszonyú volt - csimpaszkodott bele a lány, vállába fúrva arcát.
- Nyugodj meg. - simított végig a haján. - Itt vagyok veled. Nem bánthat senki.
- Azt álmodtam, hogy ránk támadtak, és megöltek téged.
Ezeket a szavakat hallva Caleb összeszorította szemét. Ez ugyanis nem álom volt, sokkal inkább egy emlék, de nem szólt közbe, hagyta, hogy Salinae kibeszélje magából a gondokat.
- Üvöltöttem, de senki sem segített, én pedig nem menthettelek meg.
- Salinae - mondta halkan. - Az nem álom volt...
- Mi? - nézett rá értetlenül a lány.
Caleb csak lesütött szemmel ült előtte, mire a hercegnő gyorsan körbenézett a házban. Tudta, hogy a Táborban vannak, de valami furcsa volt. Nem Caleb szobájában aludtak, és ő sem emlékezett arra, hogy mit keres ott. Aztán észrevette a jegygyűrűjét, aminek a csillogása, mintha mindent eszébe jutatott volna. Akkor fogta magát, takaróját félredobva az ajtóhoz sietett.
- Linae! - szólt utána Caleb, ám a lány meg sem fordult.
Egy erősebb mozdulattal kinyitotta az ajtót és kiviharzott a szobából. A nagyherceg fia utána akart menni, ám Wickham az útját állta. Arra kérte, adjon neki egy kis időt, mert láthatóan felzaklatták a történtek, az, amit látott, vagy átélt. Ő mégis aggódott barátnőjéért. Nem akarta egyedül hagyni, hiszen szüksége volt rá.
Salinae az étkezőbe ment, ahol az asztalhoz ült és karjára dőlve sírni kezdett. Csak zokogott, hagyva, hogy az érzései szabadon száguldjanak és végre nyugalmat találjon. Wickelia egy pillanatra sem hagyta magára, csendesen ott lebegett mellette, akár egy kis tündér. Percekig csak a király lányának szipogását, a hüppögését lehetett hallani, aztán szép lassan megnyugodott, a lelkében dúló vihar elcsitult.
- Jobban vagy, Kisasszony? - kérdezte Segítője.
- Igen. Csak...szomjas vagyok - állt fel, egy poharat keresve.
Öntött magának a hideg folyadékból, majd egy húzásra megitta. Nagyot sóhajtva tette le a poharát.
- Nincs ez így jól, Wicke - csóválta a fejét.
- Nem ez az első alkalom, hogy rémálmod van, Kisasszony. Túl fogod élni, erős vagy. - vigasztalta Segítője.
- Nem. De egy pillanatra...elfelejtettem, hogy Caleb és én nem vagyunk együtt. Ott feküdt mellettem, őt láttam ébredéskor. Él! És ez mindent megváltoztat.
Inkább tett-vett, csakhogy ne kelljen gondolkodnia. Legalábbis nem az álmain, mert azok fájdalmat okoztak neki. Sokkal inkább arra fókuszált, álmodozott, hogy mennyire boldog lenne, ha a támadás sosem történt volna meg.
Az általa elképzelt jövőben Caleb és ő a Tábori házban éltek volna, távol az udvartól, a harcoktól, problémáktól, mint az átlag emberek. Szinte sóvárgott erre az életre, amit a véletlen baleset okozott neki. Az örömöt, a biztonságot, a színeket és az örömöt. Mert még mindig ugyanazt érezte párja iránt. Ahogy flörtöltek, egymásra néztek, vagy épp megcsókolták egymást. Minden olyan volt, mint a merénylet előtt. Ennek jeleit pedig nem tudta elrejteni.
Elpirult, szaporább lett a pulzusa és akaratlanul is mosolygott. El kellett ismernie, hogy még mindig szerette őt, dacára annak, amit tett. Bár mást mondott, a lelke mélyén nagyon is meg tudta bocsájtani a hazugságot. És utálta magát ettől a felismeréstől. Csak sóhajtva letette a kezében lévő rongyot és a szekrényre nehezedett.
- Mi van velem? - suttogta tanácstalanul. - Gondolnom sem lenne szabad rá, nemhogy így érezzek. A francba is! - túrt hajába morogva.
- Jól vagy, Kisasszony?
- Nem, Wicke - csóválta fejét a lány. - Egyszerűen nem tudok tisztán gondolkodni.
- Az úrfi miatt?
- Azt hiszem. - bólintott. - Itt van velem, az előbb egy kis időre úgy éreztem, hogy a merénylet meg sem történt. Ő pedig átölelt, kicsimnek szólított, mint régen és az a csók! - érintette meg az ajkát tétován. - Nem sokon múlt, hogy tovább ne menjek. Senki sem tudná meg, mégsem merem. Tudom, butaság, de...- nézett az emelet felé. - Eszméletlenül hiányzik. A nevetése, a hangja, az érzés, hogy a karjaiba zár. Mellette sosem féltem, és senki sem tud úgy megnyugtatni, mint ő.
Mielőtt folytathatta volna, két kéz ölelte át a derekát hátulról, de ő nem ijedt meg. Csak elmosolyodott, majd óvatosan hátranyúlt és beletúrt Caleb hajába, mikor a fiú megpuszilta a vállát. Fejét nekidöntve, halkan sóhajtva élvezte a közelségét, mint régen.
- Sejtettem, hogy hallgatódzol - suttogta ajkával a fiú száját keresve. - Épp, mint gyerekkorunkban.
Annyi mindent akart mondani, de nem tudta milyen szavakkal írja le a benne kavargó érzéseket. Bizonyos értelemben könnyebb lett volna - ha csak egy este erejéig is - elfelejteni az Ethan-nek tett ígéretét, a szabályokat és valóra váltani a fantáziáit, felidézni mindazt, amit Caleb tett vele anno.
Élvezni a csókjait, az érintését, elmerülni minden rezdülésében, aztán mellette álomba merülni. Egy olyan világról álmodva, ahol ez a mindennapi életük része. Ő is tudta, hogy gyermeteg álomkép volt, túlságosan naiv és romantikus, de bármit feláldozott volna azért, hogy valóra váljon.
- Te is hiányzol nekem, Salinae - búgta a fülébe válaszát Caleb. - Nappal, - csókolta végig az arcát és a nyakát, lassan haladva egyre lejjebb - és éjjel is!
A keze lágyan cirógatta a lányt. A csípőjét, a hasát, ő pedig minden önuralmát be kellett vesse, hogy ne essen szét. Volt valami csábító a gondolatban, hogy az az övé legyen azon az estén.
A bőre bizsergett, a teste vágyban égett. Még Ethan sem volt rá ilyen hatással, meg akarta tenni. Szomjazott a csókjára, el akart veszni a vágyaikban, bármennyire is tiltott volt, vagy erkölcstelen a családjaik szemében.
Szembefordult a fiúval, mintha mondott volna valamit, de egy pillantás és mindent elfelejtett. Csak állt ott, kezét Caleb mellkasán tartva, érezte milyen eszeveszett ütemben dobog a fiú szíve, míg a lázadók hercege csak kedvesen mosolygott rá. A pillantásában nyoma sem volt haragnak, csak gyűlöletnek. Gyengéden megsimogatta az arcát, miközben elveszett a pillantásában.
- Most ugyanaz a lány néz rám, akit szeretek. - mondta.
- Ne mondj ilyeneket, mert megint elbőgöm magam - kuncogott Salinae keserűen. - Sajnálom, amit a tónál mondtam. - szabadkozott. - Nem lett volna szabad így viselkednem. Undok voltam.
- Minden jogod megvolt rá - felelte. - hazudtam neked, amit a mai napig bánok. De hidd el, kis boszorkányom - emelte meg az állát. - sosem hagytalak magadra, és mindent azért teszek, hogy megvédjelek.
Noha a kunyhóban nem volt túl sok fény, kedvese még így is finomnak, törékenynek látszott. A hangja suttogóvá vált, mint aki félt, hogy bárki kihallgathatja a beszélgetésüket. Minden idegszála akarta őt, amikor ijedten kapott levegő után, legszívesebben megcsókolta volna. A lány keze az alkarjára simult és mikor a herceg magához húzta, akaratlanul is az ingjébe markolt. Amikor a fiú odahajolt hozzá, erőtlenül tiltakozott, amivel meglepte Calebet.
- Nem akarlak bántani.
- Tudom, de már nem vagyunk együtt.
- Akkor mondd a szemembe, hogy nem akarsz engem, Linae! - szólt rá parancsolóan, közelebb húzva magához.
Hallotta az elfojtott nyögését, vívódott benne a nő és a „kis hercegnő", de nem lökte el magától, hagyta, hogy megérintse. Ő pedig minden másodpercét élvezte. A bőrét, hogy mennyire puha és tökéletes, a szeme igéző volt és különös tűz égett benne. A szája szüntelenül rosszra csábította, ahogy finoman szétnyílt, hogy mondjon neki valamit.
- Rajta! - noszogatta suttogva. - Állíts meg!
Óvatpsan megsimogatta a lány csípőjét, hasát, a melleit, amivel újabb sóhajt csalt elő belőle. Elgyengült, neki dőlt. Csak egy halk morgást bírt kipréselni magából. Érezni akarta. Mindenhol. A száján, a karjai közt, a testén ahogy ránehezedik. Hallani akarta a hangját, magába foglalni a legutolsó halk sóhaját is.
- Mit csinálsz velem? - suttogta Salinae erőtlenül.
- Szerintem te is tudod - felelte ravaszul. - Abbahagyjam?
- Caleb...
Nem várta meg míg befejezi, magához húzta és megcsókolta. Édes volt, tökéletes. Hallotta, ahogy egykori barátnője felnyög az érzéstől, ami mintegy emléket idézett fel benne.
Magához szorította, hevesebben csókolta, megérintve a testét. De egy pillanatra sem hagyott fel a csókkal. Ami ezerszer jobb volt, mint amire emlékezett. Ahogy a lány a nyelvét használta vad és érzéki volt, mint a boszorkány maga. A vékony hálóruha, amit viselt nem rejtette el testét, azt ahogy libabőrös lesz az érintésétől. Hagyta, hogy Salinae átkarolja a nyakát, ujjai a hajába szántottak és belecsimpaszkodva húzta közelebb magához. Neki ez volt a gyengéje. Ott helyben a magáévá tette volna. Nem számított hogyan, meddig, csak el akart veszni az érzéseik tüzében.
Lassan végig húzta kezét a mellén, érezte ahogy a bimbók megkeményednek, míg ajkával a lány nyakát csókolgatta, a keze pedig a combját érintette. Hallotta, ahogy kedvese hosszan és mélyen nyögött fel, bátorítva őt a folytatásra.
Salinae szinte szédült a felizgultságtól, de akkor sem állt le. Annyira akarta a folytatást, hogy azt sem bánta volna, ha az asztalon folytatják. Mintha a fiú kitalálta volna a gondolatát. Egyszerűen felkapta és felültette, aztán egyetlen mozdulattal felgyűrte a ruháját, míg a szája a bőrét vette birtokba. Nem tudott leállni. Óvatosan hátrahúzta ellensége fejét, ajkával pedig megérintette a nyakát. Hallotta ahogy barátnője suttogva mondja ki a nevét, nem is sejtette, hogy mi zajlik le a lányban.
Legszívesebben üvöltött volna a vágytól, főleg akkor, amikor finoman meghúzva haját megszívta a nyakát, sőt fogaival finoman megkarcolta őt. Szinte könyörgött neki, hogy ne hagyja abba. Tegye meg, amire mindketten vágytak. Ám ez nem csak egy emberről szólt, ezért felcsúsztatta kezét, Caleb karján, hogy levetkőztesse a fiút, ám amikor a vállához ért, a herceg úgy húzódott el tőle, mint akit az áram rázott meg.
- Ne! - szólt riadtan.
Az emlékek késként hatottak az érzékeire. Rémülten hátrált Salinae-től, mint aki kísértetet látott. Bizonyos értelemben is így volt. Azaz egy érintés, felidézte benne mindazt, ami a sebét okozta. A veszély, a fájdalom és az a rengeteg borzalom, amit ő okozott.
Azért sérült meg, mert nem uralkodott magán. Mert könnyelmű volt, nem figyelt.
- Caleb, mi a baj? - mászott le az asztalról Salinae. - Bántottalak? Fáj valamid?
- Nem, csak...
Nem akarta elmondani. Soha senkinek nem beszélt a sebéről, az undorító lila vágásról, ami a bal vállán pihent. Igaz, nem kerülhette el, hogy lássák. A leggyakoribb reakció mindig a szánalom volt, más megrémült, a legtöbben mégis undorodva fordultak el tőle. Az emberek - legyen az barát, vagy épp az őt vizsgáló gyógyítók - félve érintették meg a lila, égetett hússal és bőrrel roncsolt végtagot. Mintha leprás lett volna, akinek a puszta érintése is fertőző, arról pedig hogy olykor vérzett, vagy épp gennyes volt, már nem is beszélt. Hogyan is hibáztathatta volna az embereket, ha gusztustalannak tartották.
- Ne haragudj - szabadkozott halkan, elsétálva a lépcsőig. - Csak...öhm van valami, amit nem mondtam el.
- És pedig? - kérdezte Salinae.
Nem bírt válaszolni, nem vette a bátorságot, hogy beszéljen arról, amit átélt. Túl mély volt a seb, fizikai és átvitt értelemben is. Csak a fejét csóválta, majd leült az egyik lépcsőfokra. Kezét a térdére támasztotta, de nem szólt egy szót sem. Magában persze mérgelődött, hiszen egy perccel korábban még a mennyekben járt, most meg szánalmasnak és riadtnak érezte magát.
Legnagyobb meglepetésére Salinae csak sóhajtott egy nagyot és odasétált hozzá, majd leült az előtte lévő lépcsőfokra. Csak kedveskedve megfogta a kezét, ő pedig nem tudta mire vélje ezt.
- Mondd el! - bíztatta a lány. - Itt vagyok, meghallgatlak.
- Tudod, az én fejemben ez a jelenet egészen máshogy ért véget - kuncogott kínjában. - Fejben már az ágyamban lennénk.
- Melyikben? - vonta fel a szemöldökét Salinae. - Amiben Freya alszik, vagy amit már csak az Elődök jóindulata tart egyben.
Caleb csak nevetett ezen a kérdésen. Salinae direkt tette fel így a kérdést, el akarta terelni a gondolatait a rossz élményekről, arról, hogy éppen miről maradt le a sebesülése miatt. A szerető, az ellenség a háttérbe szorult és visszatért a kapcsolatuk első lépcsőjéhez. A legjobb baráthoz.
- Nem könnyű erről beszélni. - motyogta, miközben ügyesen összekulcsolta ujjait a barátnőjéével. - A támadáskor súlyosan megsérültem. Emlékszel? A bátyád a földre tepert és épp ezt a vállamat szúrta meg - bökött ujjával a bal végtagjára. - Az átok, amivel átitatta a kardját meggátolta, hogy magamtól gyógyuljak, mert tudta, ha meg is sérülök, a varázserőm megvéd. De ezúttal nem működött semmi. Napokig kómában feküdtem, miközben a gróf legjobb gyógyítói keresték a gyógyírt, amivel megmenthetnék az életem. Szóval, bizonyos szempontból, igen; meghaltam. - magyarázta. - Aztán valami csoda folytán, túléltem. Csak épp...nem úgy ahogy azt gondolták. A seb ugyanis életem végéig ott marad és bájitalt kell innom, hogy ne érezzem a fájdalmat. Az első pár hétben nyomorúságosan voltam. Alig bírtam mozogni, enni sem ettem sokat. A mellékhatásként rám törő heves hányásról már szó se essék.
- Hol voltak a lázadók? Egyik se segített neked? - mérgelődött Salinae.
- Dehogynem. - mosolygott. - Eric és Nate mindig mellettem voltak. Ápoltak, segítettek a felépülésemben. Volt, hogy egész éjjel a szobámban virrasztottak, mert olyan fájdalmaim voltak. Azt nem kívánom senkinek, még az ellenségeimnek sem. Amikor remegsz a görcsöktől, és minden, amit eszel, vagy iszol, azonnal visszajön. Néha ahhoz is gyenge voltam, hogy felkeljek. Ott és akkor azt kívántam, hogy bárcsak haltam volna meg. Mert ez nem élet. Legszívesebben a karomat is letéptem volna, csak ne kelljen éreznem a fájdalmat. Sokkal tartozom a fiúknak ezért. Velem voltak a nehéz időkben. És mindehhez még az is hozzájön, hogy téged elvesztettelek. Tudom, hogy azt akartad volna, hogy harcoljak kettőnkért, de...arra gondoltam, nem élheted le így az életed. Gyáva kifogás, de akkor még nem tudtam jobbat. Megpróbáltam megerősödni, és azon járt az agyam, hogy nincs jogom elvenni a lehetőséged egy életre, ahol nem kell folyton a hátad mögé nézned.
- Bárcsak elmondtad volna ezt - sóhajtotta Salinae. - Akkor, amikor nálam jártál.
- Megpróbáltál volna meggyőzni arról, hogy legyőzhetjük a világot is. De látva, hogy mennyit szenvedtél miattam, úgy gondoltam, jobb ha félre állok. Még akkor is, ha fájt.
- Az a baj, hogy túl jól ismersz - motyogta a lány, lesütött szemmel, miközben a kezüket figyelte.
Lehetetlen volt nem kihallani a hangjából a megbánást. Azt, hogy már Ethan-nek fogadott hűséget, holott a lelke mélyén még mindig a herceget szerette. De visszatekintve arra, mennyire akarták egymást pár perccel korábban, Caleb azon gondolkodott, vajon mennyire erősek ezek az érzések? A nosztalgia irányította Salinae cselekedeteit, vagy sokkal inkább egy régi érzelem?
- Szereted őt? - kérdezte halkan.
A boszorkány nem felelt azonnal, amikor mégis megtette, egy kérdést tett fel Calebnek.
- Te szeretsz engem?
Ő válasz helyett gyengéden, minden szeretetével megcsókolta őt. Nem volt folytatás, vad ölelkezés, vagy épp tiltott érintés a lépcsőfordulóban. Csak ők ketten, az érzéseik és mindaz, amit az a csók jelentett.
Az este folyamán volt minden. Játékos pillanat, mint a gyerekeknél. Vad ölelkezés, akár a tiltott szeretőknél, de az, amit ott és akkor érzett, az volt az igazi. Az, hogy teljes szívéből szerette a lányt, akiért bármit megtett volna. Akár azt is, hogy visszatérjen a halálból. Az pedig, hogy mi történt, a kettejük kis titka maradt, amit elrejtettek a kis ház öreg falai.