Salinae úgy döntött, segít Calebnek a vacsorával, elvégre nem csinálhatott mindent egyedül. Gyorsan összeszedték amit találtak a házban, és ha főúri lakomát nem is, egy levest összedobhattak belőle.
Nem igazán beszéltek, habár Caleb meglepetten figyelte, ahogy volt barátnője felakasztotta köpenyét egy közeli fogasra, aztán összekötötte hosszú haját és odaállt mellé.
– Mi az? – kérdezte, mikor észrevette, hogy nézi őt.
– Semmi. – vont vállat, majd visszatért a répa pucoláshoz. – Jaj, jut eszembe! Tennél fel vizet a teának? Csupa maszat a kezem.
– Persze. Hol van?
– Jobbról a második polc – felelte oda nézve.
– Megvan! – szólt Salinae.
A következő pillanatban azonban hatalmas csörömpölés hallatszott és a hercegnő rémült kiáltása. Amikor Caleb odanézett, látta, hogy a lány az arcát takarva áll a szekrény előtt, körülötte edények sokasága hevert. Úgy tűnt a nagy ijedtségen kívül nem történt nagyobb baj.
– Bocsánat – szabadkozott a boszorkány bűnbánóan nézve rá. – Csak ki akartam venni azt a fránya kannát.
– Oda se neki. Nem ütött meg semmi? – lépett oda Caleb.
– Nem, de...tényleg nagyon sajnálom. Ritkán vagyok ilyen ügyetlen.
– Ugyan már, ne szabadkozz. Seperc alatt megoldjuk. Amúgy is meg kéne javítanom azt az öreg polcot. – magyarázta a fiú, majd csettintett egyet az ujjával, mire az edények úgy röppentek vissza a helyükre, mintha láthatatlan zsinóron vezették volna.
– Így ni! – bólintott elégedett mosollyal.
Salinae azonban rá sem nézett, egyszerűen hátat fordított, hogy feltegye a kannát.
– Hogy találtál rá erre a kicsi lányra? – kérdezte halkan a fiútól.
– Az erdőben, – mesélte Caleb. – akkor már napok óta nem evett. Összeesett a fáradtságtól. Gondolom a szülei akkor dobták el maguktól. Komolyan felforr az agyvizem, ha erre gondolok. Ahelyett, hogy segítséget kértek volna, inkább egy elfuserált Jancsi és Juliskát alkalmazva, egyszerűen kidobták ezt a kislányt az erdőbe.
– Szóval megtaláltad és hazavitted, mint egy kóbor kiscicát.
– Hagytam volna a sorsára? – kérdezett vissza Caleb. – Szüksége volt rám, a lázadókra.
– Ó, ők ilyet is tudnak? Döbbenet! – jegyezte meg Salinae, de lehetetlen volt nem kihallani a gúnyt hangjában.
– Salinae! – szólt rá a fiú. – Kés van nálam, csak szólok.
– Jaj bocsánat – kapott szájához megjátszottan a lány. – Nem kéne a lázadókat szidnom. Buta boszi vagyok! Ej-ej, még máglyára kerülök.
– Mondhatsz akármint a lázadókról, de én szeretem őket. Befogadtak engem és igazi családot adtak nekem.
– Micsoda irgalom van bennük, egész meghatódtam – jegyezte meg Salinae. – Freyának a fajtája közt lenne a helye.
– Fajtá...– hüledezett Caleb, megrázva fejét. – Az Elődökre, hallod te magadat? Mi ez a duma? A koven semmivel sem jobb. Genevieve átmosta az agyad a hülyeségeivel?
– Nem, csak rávilágított pár dologra, és ahogy látom, igaza volt. Az átlag karashenek sosem fognak megtűrni minket, varázsvérűeket. Emlékezz csak vissza, mit műveltek korábban a magunkfajtával. Az ókori időkben mi voltunk a bölcsek, a javasasszonyok, aztán puff, eltelt pár év és a kitaszítottak névsorába írtak minket. Kívülállók lettünk. Szörnyetegek.
– Nem érdekel, hogy az a hárpia mivel tömi a fejeteket, de én úgy gondolom, hogy megoldható lenne a béke a varázsvérűek és az egyszerű emberek között. A nagyapám is így gondolta. Freya pedig az én tanítványom, és nem vehetik el tőlem. A szüleinek visszaadtam volna, de ezek után leshetik.
Ezután lezártnak tekintette a témát, és szó nélkül megkerülte Salinae-t, hogy folytassa a főzést. A lábasba öntötte a megmosott zöldségeket, muszáj volt elfoglalnia magát valamivel, hogy ne gondoljon arra, amit néhány perccel korábban tapasztalt.
Nem értette, miért történik mindig ugyanaz, ha találkoznak Salinae-vel? A legkisebb hülyeségeken képesen voltak összeveszni. Nem tudta, mit tegyen. A veszekedést mindig is utálta, akárki volt is a másik fél.
Persze, könnyebb lett volna felvonulni a szobájába és figyelmen kívül hagyni Salinae jelenlétét a házban. De túl gyenge volt. Mert még mindig ott élt benne az a kép, hogy talán, valahogy helyrehozhatja a dolgokat. Hiszen szerette őt és valahányszor a közelében volt, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire hiányzott neki. El akarta mondani, hányszor gondolt rá, de feleslegesnek látta. Salinae elkönyvelte, hogy ő a rossz és esze ágában sem volt megbocsájtani neki. Mintha elfeledte volna, hogy ők valamikor barátok voltak, épp az előtt, hogy egy pár lettek volna. A világot jelentették egymásnak.
– Miért csinálod ezt, Linae? – kérdezte halkan.
– Nem csináltam semmit.
– De igenis csinálsz! – fordult felé. – Miért bántasz? Tudom, rosszat tettem, de nem ezt érdemlem.
– Úgy gondolod? Hát ezt nem hiszem el – nevetett keserűen. – Nem te vagy az áldozat. Mikor fogod már fel? Épp, hogy te hazudtál nekem.
– Értsd már meg, nem volt más választásom! – fakadt ki mérgesen.
Észre sem vette, hogy már kiabált. Csak Salinae döbbent pillantásából látta, hogy valami baj van. A házra is néma csend ereszkedett, csak az eső koppanását lehetett hallani az ablakokon. Sóhajtva fújta ki a levegőt.
– Remek – fogta fejét fáradtan. – Most én vagyok a rossz fiú.
Inkább leült az asztalhoz, kezét karba fűzte és csak elnézett a lépcső felé. Végignézett korábbi otthonán.
A helyen, ahol először mondta meg barátnőjének, hogy szereti. Az első, igazi csókjuk is ott történt.
Megannyi emlék kötötte össze őket, mégis, a nyugalom, a jókedv, ami a kunyhó falaiból áradt; mintha a múltban ragadtak volna. Ott sosem kellett félniük, nem érhette őket baj, nem mutogattak rájuk és nem voltak ellenségek.
Meglepődött, amikor Salinae egy bögrét tett elé, benne gőzölgő teával.
– Meg akarsz mérgezni? – gyanakodott.
– Azt apámra hagyom. Csak arra gondoltam, jól esne. Hideg volt odakint, teljesen átfagytál.
Motyogva köszönte meg az italt, majd ivott is belőle. Aztán azt figyelte, ahogy Salinae pakolni kezdett. Arra gondolt, hányszor civakodtak már, még mikor csak gyerekek voltak, sokszor kiabáltak egymással, számtalanszor megbántotta őkt. Mégis, volt olyan bolond, hogy képes volt hülyét csinálni magából, csak mert látni akarta barátját mosolyogni.
Túl sokszor látta szomorúnak az ő kis boszorkányát, megesett, hogy könnyes szemmel érkezett a találkozójukra, épp ezért mindent elkövetett, hogy felvidítsa. Ha kellett még a patakba is beugrott, és úgy tett, mintha egy hatalmas béka lenne. Persze, a siker nem maradt el, Salinae hangos nevetésbe tört ki, és bár egyikük gyerekkora sem volt felhőtlen, mindig szívesen emlékezett azokra a délutánokra, napokra, mikor együtt játszottak . Sosem bánta, hogy Salinae az élete része lett.
– Azt ígérted, sosem bántjuk egymást. – mondta halkan.
– Te pedig, hogy sosem hazudsz nekem. Kvittek vagyunk.
– Nem bírnád ki, hogy legalább egy percig ne gúnyosan válaszolj nekem? – kérdezett vissza Caleb. – Komolyan velem kell bunkóznod, Linae? Velem?! Akármi is történt, én nem változtam meg, neked ellentétben minden szavad az, hogy én, én, én! – mondta, ujjával az asztallapot nyomkodva. – Mikor lettél ilyen?
– Mióta az egyetlen ember, aki fontos volt nekem cserbenhagyott! – vágta rá a lány felháborodva. – Csak magamra számíthatok, mert senki sem áll ki értem.
– Csak én! – emelte mellkasához a kezét.
Véletlenül ahogy felemelte a kezét, lesöpörte az előtte lévő poharat, mire az a földre zuhant és ripityára tört. Hatalmas robajt keltett a házban. Még Freya is hallotta odafentről. Caleb rögtön felkiáltott neki, hogy semmi baj, majd az összetört darabokra nézett.
– Picsába – morogta, kifújva a levegőt. – Ez volt a kedvencem. Maradj ott – mutatott a hercegnőre. – Nehogy belelépj. Hozok egy seprűt.
Elment a seprűért, de mire visszaért, a lány mosolyogva nyújtotta felé a poharat, mint egy béke ajándékot.
– Gondoltam, hiányozna.
– Ez csak egy pohár – fogta meg a tárgyat, rá se nézve.
– Caleb, én...
– Hadd találjam ki. Sajnálod? Igaz? – fejezte be. – Az nem oldja meg a dolgokat, Linae. Az egész lázadás előtt...a hercegnősdi előtt. Te voltál nekem valaki. Sosem gondoltam arra, hogy mi lenne ha...mert nem hittem hogy az életemnek van olyan verziója, ahol te nem vagy mellettem. Veled akartam lenni! Érted? Hogy együtt legyünk. Komolyan röhögtem magamon, hogy mennyire belehabarodtam a legjobb barátomba, hogy mennyire szánalmas voltam, mert éjjel-nappal rád gondoltam. – magyarázta és a szavak csak jöttek és jöttek, egy pillanatot sem hagyva maguk után. – Amikor megsérültem...ha magammal törődtem volna, akkor a halált választom. A családom. Az apám, a nagyapám, akiket a te apád parancsára öltek meg hidegvérrel. Akiktől megfosztottak. Én hülye ehelyett mit csináltam? Az életet választottam. Életben maradtam! Olyan fájdalmaim vannak néha, hogy legszívesebben levágnám a karomat, de mégis azt mondtam, nem halhatok meg. És miért? Mert az én Linae-m nem maradhat egyedül. Tudod, igazad volt. Hittem abban, hogy ha már össze vagyunk zárva ebbe a romhalmazba – nézett végig a házon. – Akkor...nem is tudom, talán lesz alkalmunk beszélni. Hogy talán meghallgatsz. Mert ilyen hülye, vagyok és naiv.
– Caleb! – kiáltott érte Freya.
– Jövök! – válaszolta és egyszerűen felment.
***
A vacsora csendesen telt, alig beszéltek egymással. Igaz, nem is volt szükség terelésre, mert Freya folyamatosan kérdésekkel bombázta Salinae-t. Ő pedig készségesen válaszolt.
Mégis, gyakran érezte, hogy Caleb figyeli, néha össze-összeakadt a tekintetük, de a fiú olyankor mindig elfordult vagy épp Freyához beszélt. Hosszú vallomása után nem beszélt az érzéseiről és nem is mutatta ki azokat.
Ahogy Salinae sem.
Pedig valahányszor Caleb ránézett, vagy ott állt mellette, úgy érezte kiugrik a szíve a helyéről. De úgy gondolta, a veszekedés után nincs joga az érzéseiről beszélni. Főleg úgy, hogy a herceg részt vett az eljegyzési bálján. Így, amikor ránézett a kezén lévő gyűrűre, elszégyellte magát és inkább keze alá rejtette.
Freya semmit sem vett észre a két szerelmes közti feszültséget, ezzel ellentétben rengeteg kérdése volt, kíváncsi volt arra, hogyan ismerkedtek meg, milyen volt a herceg gyerekként. Salinae sokat mesélt neki a gyerekkorukról, de Caleb meg sem szólalt.
Aztán valamikor éjfél körül, eljött a pillanat, hogy Freya elálmosodott. Caleb ekkor a karjába vette a kislányt és felvitte az emeletre. Tanítványa ugyan tiltakozott, mert még maradni szeretet volna, de mikor elindultak a lépcsőn, csak nagyot ásítva integetett Salinae-nek majd fejét a herceg vállára hajtotta.
A hercegnő kedvesen kuncogva figyelte az elragadó látványt. Kisvártatva barátja visszatért.
– Úgy alszik, mint a bunda. – mondta. – Menj csak fürödni, majd én elpakolok, meg megágyazok Nicholas szobájában. Remélem nem baj, hogy velem kell aludnod.
– Nem.
– Mondanám, hogy aludj Freyával, de Cirió elfoglalta a másik helyet, más ágy meg nincs a házban. Azt nem akarom, hogy a padlón aludj. Ne aggódj, – emelte kezét maga elé. – Nem csinálok semmit. Legfeljebb horkolok. – tette hozzá mintegy megoldásként.
– Az jobban aggaszt, hogy a nevelőapád szobájában alszom, de megoldjuk. Köszönöm!
Amíg a lány fürdött, Caleb jobb híján Wickhamnek öntötte ki a szívét.
– Nem csinálok semmit?! – ismételte saját szavait. – Komolyan ezt mondtam? Hogy lehetek ennyire szánalmas? – fogta a fejét. – Hány éves vagyok, tizenkettő? Innom kell valamit, vagy megőrülök.
– Csigavér, úrfi! – nyugtatta Wickham.
– Nem megy, Wickham – felelte. – És tudod miért? Mert amilyen hülye vagyok, szeretem ezt a lányt. Legszívesebben agyonverném a Le' Grey fiút, mert ő vele lehet, én meg nem! Ő elveheti feleségül, én nem. Itt van mellettem, majd megőrülök, hogy nem lehet az enyém, de vissza kell fognom magam. Legszívesebben...uh, ne tudd meg, mi mindent tennék vele. Áh, oké Caleb higgadj le, mert megint a lábad közötti szerveddel gondolkodsz, azzal meg csak a baj van!
– És még te akarsz inni? – vetette oda Segítője.
– Igazad van. Anélkül is túl őszinte vagyok. Bocsánat!
Inkább felment, hogy megágyazzon maguknak. Igaz, nevelőapja szobája nem volt egy főúri lakosztály, de egy estét csak kibírtak benne. Habár elszégyelte magát, ha a rozoga ágyra nézett, még az övénél is kisebb volt, elég szűkös lesz nekik. Ráadásul, Nicholas szobája talán a ház leghidegebb pontja volt, hiába fűtöttek be, a lakrész olyan volt akár egy jégbarlang.
Csakúgy áradt a falakból, hogy a lovag egyetlen nőt sem engedett közel magához. Caleb nem tudta, hogy szánja-e nevelőapját, vagy inkább bűntudata legyen, mert a férfi ilyen életet választott, csak azért, hogy őt megvédje. Egy pillanatra leült és a plafonra nézett. A tetőgerendákra pillantva azon csodálkozott, hogy nem szakad a fejükre, míg a fekhely mellett egy poros olajlámpás és egy csonka gyertya állt, az is egy régi három lábú széken, amire legfeljebb egy gyerek ülhetett. Az ő szobája sem volt eleresztve bútorokkal ez igaz, de Nicholas úgy élt, akár egy szerzetes, csak a legszükségesebb dolgokat tartotta magánál.
Amikor Salinae belépett, a herceg úgy ugrott fel a helyéről, mint aki gombostűbe ült.
– Huha, – dörzsölte karját fázva a lány. – Itt hidegebb van, mint nálad.
– Igen, Nicholas szobája kicsit huzatos – nézett körbe, csak ne kelljen barátnője hálóingbe burkolt alakjára néznie. – Látom megtaláltad a régi ruháidat. Figyelj, ha nagyon nem bírod, aludj Freyával. Majd a bundást kipaterolom onnan.
– Nem, nem kell. Én veled akarok aludni.
„Mi van?!" bukott ki gondolataiból a kérdés. Erre a válaszra nem számított.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Nem akarom, hogy megfázz.
– Félsz, hogy rád mászom? – cukkolta Salinae, rákacsintva.
– Ezen? – bökött fejével az ágy felé. – Ezt a vackot már csak az ima tartja egybe.
Salinae elnevette magát a szavain, tiszta és őszinte kacaj volt, olyan, amilyet régen is hallott. Csoda hát, hogyha kihagyott pár ütemet a szíve és úgy érezte menten elolvad a lánytól?
– Komolyan, nézd meg. Olyan, mint a vágyölő zokni – állt félre, hogy jobban megmutathassa a fekhelyet. – Ránézel és puff, annyi a libidónak. És Caleb most fogja be a száját, mert túl sokat beszél zavarában – vakargatta tarkóját, majd lopva barátnőjére nézett. – Bocsi.
– Semmi baj – mosolygott Salinae, – Igazad van, Tényleg olyan az ágy. Viszont, ez esetben – tűrte füle mögé a haját, szabadon hagyva nyakát. – Más helyet kell keresnünk. Jó lesz a falnál is, vagy a konyhában.
– Felhívás keringőre, úrfi – jegyezte meg Wickham morogva, de Caleb ügyet sem vetett rá. Csak halkan nevetett egyet.
– Ezt ne csináld! – figyelmeztette Salinae-t.
– Mégis mit? – kérdezte ártatlanul a lány.
– Szabaddá tetted a nyakad. Értem a célzást, Linae. Mindig ezt csináltad, mikor együtt voltunk – sétált elé. – És tudod miért?
Hangja halkká vált, egészen gyengéd és búgó tónusban szólt a lányhoz. Amikor Gregor lánya ránézett, óriási önuralomra volt szüksége, hogy épp csak megérintse őt, nem pedig azonnal letámadja és a falhoz szorítva a magáévá tegye. Őrülten kívánta.
Mégis lassan, finoman érintette meg az arcát, egészen közel hajolt hozzá és amikor az állához ért felemelte, hogy a szemébe nézhessen.
– Mindig így jelezted nekem, hogy akarsz engem – suttogta, majd megcirógatta a puha bőrt. – Imádtad, mikor megsimogattalak, úgy ahogy most is. Kirázott a hideg, amikor pedig megcsókoltam a nyakad – hajolt oda, finoman végig húzva az ajkát az említett területen – az volt a gyengéd.
Olyan könnyű lett volna megtenni azt a bizonyos lépést, engedni a csábításnak. Sosem volt az a kiéhezett típus, de abban a percben bizony elcsábult és mindent is meg akart tenni a lánnyal. Erősen kellett uralkodnia magán, hogy egy apró csóknál többet ne adjon neki. A gesztustól Salinae megfagyott egy pillanatra és döbbenten nézett rá.
– Te most...
– Megtettem azt, amit a bálod óta akartam – felelte mosolyogva. – És ahogy nézem, – fordult az ágy felé. – csak egy ágy van a szobában. – fordult újra a lányhoz. – pont mint könyveidben.
– Ne kezd megint! – nevetett Saliane. – Ne bántsd a könyveimet!
– Kíváncsi vagyok hány jelenetet képzeltél velem anno.
– Az összeset. – mondta Salinae, majd elnevette magát. – Hogy elpirultál. Azt ne mondd, hogy elolvastad őket. Ó, Kisherceg – kuncogott ártatlanul, szépen megkerülve a fiút. – Te elolvastad őket. Akkor biztos tudod, hogy – érintette meg finoman a mellkasát, mintha meg akarná csókolni, ami a hangjával kombinálva gyanút keltett Calebben.
A következő pillanatban aztán azon kapta magát, hogy a lány elgáncsolta. Tehetetlenül az ágyra zuhant, majd mire észbekapott Salinae fölé kerekedett.
– A könyveimben a nők irányítanak. – fejezte be mondatát.
Akaratlanul is elnevette magát. Ez a kis játék olyan volt, mintha előre megírták volna, a régi időkre emlékeztette és ekkor már nem állt meg. Megcsókolta Salinae-t. Lágyan, minden érzelmével, ám ezúttal a lány viszonozta is. Talán ez volt, ami a legjobban meglepte, úgy csókolták egymást, mintha a szakításuk meg sem történt volna. Érezte, ahogy a boszorkány finom, nőies ujjai az arcát simogatják, és akkor a lány olyasmit suttogott, amiről azt hitte, hogy álmodta csak.
– Vissza akarlak kapni.