Tudta, hogy varázslat nélkül vakként bolyong az erdőben, nem lát jól ráadásul fogalma sem volt, merre keresse elcsatangolt tanítványát. Így a lehető legmélyebbre ment az erdőben, egy olyan helyet keresve, ahol senki sem láthatja. Leguggolt a mohával benőtt földre, majd tenyerét a talajhoz érintette. A bolygó – legalábbis ő így tanulta – egy élő, lélegző erő volt, így az ő segítségét kérte.
Lehunyta a szemét, elméjét elcsendesítette, majd az ősi nyelven varázsolni kezdett. A fákhoz, az állatokhoz, az elemekhez szólt, kérve a segítségüket. Még Narion tanította meg erre, a barátai jelenlétében pedig azért nem alkalmazta, mert nem akarta elmagyarázni a többieknek, honnan ismeri ezt a rég elfeledett bűbájt. Jól tudta, hogy akkor nem kerülhette volna el, hogy meséljen Védőlelkéről, a palotáról és a múltjáról. Más volt fontosabb.
Hirtelen levegő után kapott, mintha a víz alól úszott volna a felszínre. Az egész csak pár másodpercig tartott, de egy külső szemlélő nem láthatta, mit lát ő a mágia segítségével. Mintha repült volna, végigszáguldott az erdő ősöreg fái között, és egy elhagyatott barlangban, megtalálta tanítványát, aki térdét átkarolva, magányosan sírt.
Megrázta a fejét, véget vetve a varázslatnak. Csaknem összeesett az esőben, meg kellett támaszkodnia a földön, hogy megtarthassa magát. Zihált, a szíve eszeveszett ütemben dobogott. Az ajka véres lett, odanyúlt, de nem a szája, hanem az orra vérzett.
„Öcskös"
– Jól vagyok! – felelte lihegve, míg remegő kézzel törölte le a vért.
„ Vérzik az orrod, mert sok mágiát használták és szerinted, ez nem baj?"
– Apró mellékhatás, minden varázslatnak van ilyenje. Ezt te is tudod.
Mintha csak az ég akarta volna, hatalmas villám szakította ketté az egyik közeli fát. Ijedten, fejét fogva hajolt el a másik irányba, a nagy rémületben még egy kiáltás is elhagyta a száját. Biztonságban volt, de a körülményektől égnek állt a haja. Gyerekkora óta rettegett a viharoktól. Valahányszor menydörgést hallott, legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, hogy ne hallja az égzengést.
De abban a pillanatban fontosabb volt az ok, amiért elindult. Meg kellett találnia a kislányt, akiért felelősséget vállalt. Az útja során akadt, hogy a csizmája bokáig merült a sárban, míg az eső koppanása a köpenye csuklyáját ostromolta. Mintha apró fakopáncsok bökdösték volna a fejét, mindene elázott, nyirkos volt. Vacogott a hidegtől.
„ Caleb, ha tüdőbajos leszel, még meg is haraplak ráadásként!" fenyegette Cirio.
– Kisebb bajom is van most ennél, Cirio! Mi az? – aggódott, mikor látta, hogy a farkas meredten bámul az erdő egy pontjára, bundájának szinte minden szála égnek meredt. – Látsz valamit?
„ Jön valaki, bújj el gyorsan." figyelmeztette.
Eszébe sem jutott megkérdőjelezni fivére szavát. Az egyik közeli fához ugrott és az avar közé guggolt, álcázó bűbájt is használva várta, hogy a zavaró tényező elsétáljon.
Az ösvényen egy köpenyes alak haladt, arcát csuklya védte, míg a kezében egy varázsfény volt, azzal világította meg az utat. És bár Caleb nem látta az arcát, felismerte, leginkább az őt kísérő Segítőről.
– Linae?
– Mit keres itt? – hallotta Wickham hangját. – Ráadásul ilyen későn?
– Honnan tudjam? Nem vagyok a határidőnaplója! – suttogta morogva, majd ha kissé ügyetlenül is, de előjött és a lány után szaladt. – Salinae!
A boszorkány szó nélkül haladt tovább az úton, mintha meg sem hallotta volna.
– Salinae! – próbálta újra.
– Kisasszony, valaki a te neved kiabálja! – fordult hátra Wickelia. – Az Ösvények Anyjára, Caleb úrfi, mit keres itt?
– Micsoda? – fordult vissza a lány.
Megvárta, míg a trónörökös utoléri, de csak felvont szemöldökkel figyelte, ahogy Caleb megáll előtte. Míg máskor örömmel, öleléssel köszöntötték egymást, most gúnyosan vigyorgott rá.
– Másfél évig nem látlak, most meg kétszer is rövid időn belül. Elkényeztetsz, Caleb! Mióta követtél?
– Kövessen téged a Hollóherceg, te bolond boszorka – válaszolta nehezen. – Csak megláttalak, Cirio azt hitte gárdista vagy.
– Cirio?
Bátyja odaállt mellé és gyengéd morgással jelezte jelenlétét, mire Salinae meglepetten hátrált az állattól.
– Ne félj, nem bánt – nyugtatta Caleb és kedveskedve megsimogatta az állatot.
– Na-ná, nem szereti a marha húst! – röhögött gonoszul Wickelia, mire Salinae épp csak meglegyintette a Segítőt, aki erre részeg szentjánosbogárként röppent néhány kört.
– Nem félek tőle, az az idő már elmúlt! – mosolygott Salinae. – De várj, Cirio, ő volt a te...
– A bátyám, igen, tudom.
– Ez a farkas, ő mentett meg téged.
– Bizony – cirógatta meg az ordas fülét Caleb, amiről tudta, mennyire szereti. – Mellém szegődött.
– Mit keresel itt, ilyenkor? – szegezte neki a kérdést Salinae. – Megint megszöktél a lázadóktól?
– Az most nem fontos, segítened kellene.
– Mégis miben?
– Nem láttál útközben egy kislányt.
– Sajnos nem.
Annyira lefoglalták a gondolatai úrfi, hogyha a Rhakmai követte volna sem látta volna – jegyezte meg Wickelia, majd közelebb röppent Caleb füléhez – Meg ugye, folyton rajtad agyal, de el ne mondd neki.
– Wickelia! – szólt hozzá mérgesen Salinae.
Erre a kis lélek nyüszítve Salinae-hez.
– Caleb, mi történt? – nézett a fiúra.
– Eltűnt egy gyerek a lázadóktól. Egy nyolcéves kislány, a tanítványom. Órák óta keresem, de sehol sem lelem. A keresőbűbájom szerint egy barlangban van.
– Pont az erdő nyugati részén? Szegény kicsikém, biztos fél. Van itt egy barlang, – mutatott az erdő felé. – Nincs messze. Gyere!
Előrement, hogy mutassa az utat, Caleb pedig mit sem törődve bátyja gúnyos megjegyzésével: „Nyugodj meg, és hagyd, hogy a kis boszi megmentse a világot." követte a hercegnőt.
Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak, eszébe jutott a szóbeszéd, miszerint az erdő nyugati ösvényein démonok, ártó szellemek járnak. Állítólag, miután Gregor hajtóvadászatot indított a varázsvérűek ellen, senkit sem kímélt. Akiket elfogtak, azokat az erdő nyugati részére cibáltak és válogatott módszerekkel megölték őket, a király parancsára szörnyű kínok között érte őket a halál.
Volt, akit felakasztottak, mást máglyán égettek el, de az áldozatok között olyan is akadt, akit a katonák kutyái téptek szét. Ezeknek a karasheneknek a lelke egy-egy fába, vagy vadállatba lelt új életre és a hiedelem szerint a mágia segítségével elfogták az erdőben eltévedt vándorokat, hogy rajtuk álljanak bosszút.
Bele sem mert gondolni, hogy mi várhatott az ő kicsiny Freyájára, aki még a villában is hajlamos volt bajba kerülni, nemhogy egy sötét, lidércektől hemzsegő erdőben. Tény, a felnőtteknél is bátrabb volt olykor, de mégis csak egy gyerek. Minden bizonnyal halálra rémült.
– Mi a kicsi neve?
– Freya.
Az út során alig szóltak egymáshoz, ami szokatlan volt számára, hisz bárhová mentek, Salinae és ő egyik témáról a másikra váltottak. Most azonban nem tudott más hangot elkülöníteni, csak amit az eső, vagy az erdő okozott. De nem is erőltette a csevegést.
Ahogy közeledtek a barlanghoz akaratlanul is megkétszerezte a lépteit, szinte rohant a tanítványáért. Odabent, korom sötét uralkodott és ahhoz, hogy átkutathassa a helyet, mágiát kellett használnia. Varázsfénnyel haladt egyre beljebb és beljebb, ami olyan volt, mintha egy ököl nagyságú szentjánosbogár lett volna a kezében.
– Freya? – kérdezte halkan. – Freya, itt vagy?
Sírás hangja ütötte meg a fülét. Ahogy odafordult, meglátta a remegő, kisírt szemű kislányt, aki alig egy karnyújtásnyira volt tőle. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor felismerte őt. Amikor pedig megszólította a kislányt, tanítványa felnézett rá, nagyokat hüppögve mondta ki a nevét, majd felállt, odasietett hozzá és átölelte a derekát.
– Semmi baj, kicsikém – suttogta megnyugtatóan, megsimogatva a gyermek hátát. – Hazaviszlek, jó? Seperc és otthon vagyunk.
– Sajnálom, Caleb. – hüppögött a kislány, arcát a ruhájába temetve, nem mert ránézni.
– Freya, – térdelt le hozzá. – Nincs semmi baj, most már itt vagyok. Majd otthon mindent megbeszélünk, jó? – mosolygott rá gyengéden.
Freya csak hümmögve bólogatott válaszként. Ezután felvette a karjába, betakarta a köpenyével és kivitte a rémes búvóhelyről a kicsit. A bejáratnál Salinae és Cirio várta őket.
– Nem esett baja? – aggódott Salinae.
– Szerencsére jól van – nézett a kislányra Caleb. – Hazaviszem a Táborba, közelebb van, mint a lázadók háza. Túl fáradt vagyok, nem tudok varázsolni.
– Elkísérlek – ajánlotta barátja. – Ne kóboroljatok egyedül.
Ő csak halkan megköszönte a segítséget, majd együtt elindultak a ház felé. Ahogy lopva Salinae-re pillantott, olyan érzése támadt, mintha az a lány, akit régen ismert még ott lett volna benne. És ez bizakodással töltötte el.
Szerencsére, az eső kezdett alábbhagyni, így már csak a víz okozott problémát számukra, és míg a csizmája szinte cuppogott a rengeteg csapadéktól, Caleb folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy megvigasztalja Freyát. Betakarta, hogy ne fázzon, és már az sem számított, ha rá zuhog az eső. Mióta megismerte, valahogy azon kapta magát, hogy fontos lett neki, bármit megtett volna érte.
Arra gondolt, ez lehet azaz érzés, amit a testvére „apai ösztönnek" nevezett. Mindazon által, ő inkább úgy gondolt a kicsi Freyára, mintha a húga lett volna.
Amikor átléptek a Tábort övező varázslatot, rögtön a St. John ház felé vették az irányt, minél kisebb feltűnést keltve. Caleb kinyitotta az ajtót és csak ott tette le tanítványát. A kislány nagyokat pislogva nézett körbe, mint aki nem találta a helyét.
– Hol vagyunk? – kérdezte Calebtől.
– Biztonságban. Valamikor ez volt az otthonom. Itt laktam.
– Itt? Azt hittem a palotában laktál.
– Nem, az én voltam – emelte fel a kezét Salinae, mintha jelentkezne.
A lázadók hercege csak halkan kuncogott a válaszon, ám Freya mintha csak ekkor észlelte volna, hogy nincsenek egyedül. Odasétált Gregor lányához és nagyokat pislogva felnézett rá.
– Te ki vagy? – billentette oldalra a fejét.
– Ó, be sem mutatkoztam – térdelt le hozzá a hercegnő, majd csuklyáját hátradobva felfedte magát. – A nevem Salinae, Caleb barátja vagyok.
– De szép vagy! – ámult Freya.
Ez a kedves, ártatlan dicséret pirulásra késztette Salinae-t. Ő maga sosem tartotta szépnek, vagy épp csinosnak magát, csak egy egyszerű lánynak a sok közül. Freya gyermeki ártatlansággal csodálta őt, másnak látta, mint az emberek többsége.
Caleb, aki a háttérből figyelte az eseményeket, örömmel nyugtázta, hogy a két lány jól kijön egymással. Látta, ahogy tanítványa félve, bizonytalanul érintette meg baátnője arcát. A boszorkány ereje megcsípte a kezét.
– Jaj! – húzta el a kezét.
– Bocsánat! – kuncogott Salinae. – Az erőm néha csinál furcsaságokat.
– Engem is mindig megcsíptél – simogatta meg a lány hátát kedveskedve Caleb és nem tudta, nem észrevenni, hogy mit váltott ki az érintése Salinae-ből.
Inkább úgy döntött, hogy jobb ha a ház melegéről gondoskodik, így a tűz rakóhoz lépett és fát tett rá, de fél fülel azért figyelt a beszélgetésre. Freya arra kérdezett rá, hogy mégis milyen erőről beszélnek?
– Linae is boszorkány mint te – magyarázta Caleb. – Ő tanított engem varázsolni. Még régen, amikor gyerek voltam.
– Azért te is mutattál nekem pár jó fogást – tette hozzá Salinae.
Hogy ne vacogjanak, Salinae varázslattal megszárította a ruháikat és míg Freya tátott szájjal figyelte a mutatványt, a lány egy röpke pillanatra összenézett Calebbel. Nehezen tudta volna megmagyarázni, de a herceg szemében volt valami, amit azért sem tudott figyelmen kívül hagyni, mert jól ismerte őt. Büszkeség lapult a tekintetében. Talán azért, mert tudta, milyen nehéz volt számára felvállalni önmagát, az erejét.
– Mindjárt meleg lesz a házban, lányok! – tapicskolta le kezéről a hamut, majd odament Freyához és két kezébe vette a kislány kezeit. – Freya, elmondanád, miért mentél el? Halálra aggódtam magam miattad.
A csellengő először egy szót sem szólt, de a reakciója mindent elárult. Úgy szorította Caleb ujjait, hogy már elfehéredtek, az ajka remegett, könnyek lepték el a szemét. Végül megtört és zokogva kért bocsánatot a fiútól, a karjaiban keresve biztonságot. Akkor mondta el, hogy mikor látta az édesanyjával beszélgető herceget, eszébe jutott mennyire hiányzott neki az anyukája. Azért ment el a lázadóktól, hogy megtalálja a házukat. Sikerrel is járt, köszönhetően a kereső bűbájnak, amit Caleb tanított neki.
Eleinte csak figyelte a szüleit. A mamáját, ahogy a mosott ruhákat teregette, a papáját, ahogy a fát hasogatta a ház mellett. Végül, mikor sikerült elég bátorságot gyűjtenie, előbújt és odasétált. Csakhogy nem épp olyan fogadtatás várta, amire számított.
Az édesanyja halálra rémült, futva menekült az urához és míg a kislány értetlenül állt a dolgok előtt, addig az apja tajtékzó őrültként közelített felé. Freya próbálta elmesélni neki, hogy mi történt vele. Hogy már nem kell félniük, mert képes irányítani az erejét és ő majd mindent rendbe hoz, jó kislány lesz és megvédi őket. Ám szülei távolról sem örültek neki. Azok, akiket mindenkinél jobban szeretett még egy ölelést sem adtak neki, sőt az apja fejszét lóbálva próbálta elzavarni a saját gyermekét. Feje vörös volt a haragtól és torkaszakadtából üvöltött vele. Freya nem akarta elismételni miket mondott, csak úgy hivatkozott rá, hogy nagyon csúnya volt.
Caleb végig hallgatta a mesét, de minél több részletet tudott meg, annál jobban elborzadt. Ő és Linae is jól ismerték az emberek hozzáállását a mágiához. Sokan a gonosz művének tartották, volt, ahol a szent könyvekben is megemlítették mint bűnt, amiért halál járt. Sajnos, a régi babonákkal nem tudtak mit kezdeni, de az, hogy egy apa baltával rontson a saját gyermekére, elképzelhetetlen volt.
Épp ezért a fiú elhatározta, hogy Freya végérvényesen vele marad, és a lázadókkal fogják felnevelni. Sose engedte volna vissza egy ilyen környezetbe.
***
Míg Freya lefürdött, Caleb úgy gondolta vacsorát készít, de elsőként is elküldte Wickhamet a lázadókhoz, tudatta a barátaival, hogy jól vannak mind a ketten és reggel találkoznak majd.
Amikor lesétált az emeletről, látta, ahogy Salinae indulni készül.
– Salinae! – szólt utána sietve, szinte leugorva a lépcső utolsó fokairól. – Maradj! Ne menj el.
– Későre jár – mentegetőzött a lány. – Meg...nem akarok zavarni.
– Ne hülyéskedj, dehogy zavarsz! – nevetett Caleb jókedvűen. – Van hely, és nem hagyhatom, hogy ilyen esőben az erdőben csavarogj.
– Szerintem mégis inkább mennem kéne.
– Miért?
A lány dühösen fújtatott egyet, majd szemét forgatva Calebre nézett.
– Őszintén, Cal! Mire számítasz, mi fog történni? Elmúltak azok az idők, mikor mi együtt aludtunk.
– Ezt úgy mondod, mintha el akarnálak csábítani. Nem vagyok az egy éjszakás kalandok híve, Salinae. – védte magát. – Csak azt akartam, hogy ne fázz meg. De jó, légy a vendégem! Te leszel beteg, nem én.
Hosszú percekig egy szó sem esett köztük, még csak meg sem mozdultak, mindössze nézték egymást. Caleb úgy érezte, nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, barátnője mennyire vívódik magában. Mert nem az eső volt a gondja, hanem az, ami kettejüket összekötötte.
A boszorkány kinézett az ablakon, mint aki a menekülési útvonalat kereste, aztán hátravetett fejjel morgott egyet.
– Hol fogok aludni? – tette fel a kérdést.
És abban a pillanatban, hosszú idő óta először; Caleb őszintén elmosolyodott.