Pattanásig feszült a levegő. A tarkómon minden szál haj égnek állt, minden ösztönöm azt sikította: fuss!
Egy harcra kész farkas feni rád a fogát, hát nem látod? Fuss!
Kiontott vér és nyúlszőr szaga csapta meg az orrom. Valószínűleg Zoli zsákmánya, mivel az övével egyszerre szivárgott be a nyitott ajtón.
És rájöttem, hogy éhes vagyok.
Nem mintha a friss nyúltetem túl étvágygerjesztőnek hatott volna, ám tény, hogy megkordult a gyomrom.
Ez indította útjára furcsa szikrát, amit akaratlanul szétküldtem a falkahálón.
Egy sárkány ingerült morgását.
Szilárd hátra lépett. Közvetlenül utána lesütötte a szemét. Sőt, a fejét is meghajtotta.
Most komolyan arra várt, hogy kijöjjön belőlem az óriásgyík? Ennyi? Ezért kellett rám hozni a frászt? Rühes bolhazsák.
Egyszer majd megköszönöm neki.
– Éhes vagyok – jelentettem ki a nyilvánvalót egyfajta segítségkérés gyanánt. Nem hittem, hogy ebben a tojáshéjon járkálós állapotomban könnyen ment volna a kajaszerzés.
Nádja vette a lapot, és azonnal a hűtő felé indult. Továbbra is olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta, főként, mikor Szilárd mellé ért.
Aki ismét elhessegette a nőt.
– Nincs jobb dolgotok? – morrant csak úgy mellesleg a leskelődő falkatagokra, minek hatására az udvar másodperceken belül kiürült.
A Második ezután maga lépett a hűtőhöz.
Vajon minden vérfarkas pasi tud főzni?
A választ nem tudtam meg, ugyanis csak annyit tett, hogy egy csomó maradékot felkockázott és belekeverte egy adag krumplipürébe, majd az eredményt felmelegítette a mikróban.
Legalább gyorsan megvolt.
Nádja a sarokban gubbasztva, Szilárd a konyhapult előtt szobrozva, Geri a lábam közvetlen közelében figyelve, szó nélkül nézte végig, ahogy állva, a legnagyobb óvatossággal, vagyis csigalassan elfogyasztom az ételt.
Kicsit sem volt zavaró, á, dehogy.
Mind megvárták azt is, míg apránként elkortyoltam a teát, amit Salvia hagyott a pulton.
– A helyzetünkről még vitatkoznak a döntéshozók. Lesz egy nagygyűlés is, Kara nemsokára keresni fog. Ahogy az ismerőseid is, amint megtudják, hogy felébredtél. – Adta ki Szilárd közvetve a parancsot a pihenésre, amíg még van rá lehetőségem. Majd búcsú nélkül távozott.
Hogy nem kellett tovább titkolóznia, és Szilárd is eltűnt a képből, Nádja visszaszerezte a határozottságát. Azonnal fölterelt a lépcsőn – minden egyes lépcsőfoknál vissza kellett fognia magát, hogy ne érjen hozzám, hogy ne segítsen.
Vajon a kollégái rájöttek, hogy ő is farkas? Szegényem, már az is elég lehetett, hogy hallotta a véleményüket a fajtájáról.
A szobában lerántotta az ágyat borító lepedőt... ami nem lepedő volt. Elővett egy csomagot, amiből egy új került elő, és azt terítette a régi helyére.
– Ez mi? – böködtem meg a géles tapintású, hűvös réteget.
– Könnyíti a sebgyógyulást, néha égéseknél is ezt használják – magyarázta.
Hát jó.
– Mennyi idő telt el?
– Mióta eltűntél, alig egy hónap. Mióta megkerültél, ez a nyolcadik nap. Mióta eljöttünk a kórházból, a harmadik – sorolta, miközben behajtogatta és begyűrte a „lepedő" széleit a matrac alá.
Egyszerre sok és kevés.
– Nem kellene infúzión lennem, vagy valami?
– Folyton kitépted. Komolyan elgondolkodtak rajta, hogy azzal teszünk-e nagyobb kárt, ha lekötözünk, vagy ha nem. De az Alfa eldöntötte a kérdést.
– Értem. – Ha tippelhetek, Geri a nemre szavazott.
De volt itt még egy kérdés. Ugyanaz, amit ébredéskor azonnal elhessegettem, és azóta csak a „megfelelő alkalomra" várt.
– És a... – kerestem a megfelelő szót, de nem találtam.
Nádja kezében a „lepedő" zacskójával megtorpant.
– A magzat még nagyon fejletlen volt. Esélye sem volt.
A magzat jó szó. Jobb, mint a kisfiam.
Tudtam én ezt már akkor is. Most mégis újabb adag fájdalom zúdult a mellkasomra.
Hülye remény.
– Meg szeretnéd nézni?
Megnézni? De...
– A sírt – pillantott rám gyorsan.
Hát persze. Így már érthető.
Úgy tűnt, Geri ezt a kérdést nem akarta hallani, mert hangosan morogni kezdett. Talán meg is tiltotta, hogy feltegyék.
Amihez nem volt joga.
Az orrára csaptam, mire elhallgatott. Én pedig azonnal meg is bántam.
Egy alfának nem csapdosunk az orrára a falkájának tagjai előtt. Akkor sem, ha ő nem bánja, ha én teszem. Aláássa a tekintélyét.
Nádja úgy tett, mintha nem látott volna semmit.
– Szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezte, miközben dolga végeztével a cipője orrát bámulta.
Nemet intettem. Többre nem futotta a torkomba gyűlő fájdalmas csomó miatt.
Mire becsukódott mögötte az ajtó, visszapislogtam a könnyeimet, és lassan leereszkedtem az ágyra.
– Farkas? – Valahol egy sóhaj és egy nyögés közé sikerült ez az egy szó, de Geri fekete farkasorra bekerült a látóterembe, vagyis elértem a célom.
– Te a farkas vagy, ugye?
Bólintott.
– De Geri is ott van valahol, ugye?
Ismét bólintott.
– Beszélhetnék vele?
Semmi.
– Tudod, most igazán... szükségem lenne rá.
Semmi.
~
Napok teltek el komolyabb történés nélkül.
Vagyis persze beszéltem Mac-kel, Sybbel, Hollóval, meg egy csomó mindenkivel, még Shonnal is. De még ő sem tudott semmi újat mondani.
Ugyan már nem A természetfeletti felemelkedése minden híradás fénypontja, mégis mindenki arra vár, hogy a kormányok nyilatkozzanak. Shon azt mondta, ha tudok segíteni, vagy ha már látszik, mi fog történni, szól. Legalábbis azt hiszem, ezt akarta mondani az igen érdekes, lehallgatásgyanús beszélgetésünkből.
A falka minden tagja attól fél, mikor lepleződnek le a munkahelyükön, a barátaik előtt, az iskolában.
És persze várjuk Kara hívását, hogy mikor és hol lesz a nagygyűlés.
Az a fajta gyűlés, ami évekkel ezelőtt lehetővé tette az első találkozásunkat.
Geri állapota változatlan. Bármi is legyen pontosan ez az állapot. Legalább nem romlik.
Az én állapotom ellenben rohamosan javul, ennyit lehet elmondani a dolgok jó oldaláról. Már képes vagyok rendesen felöltözni, elviselni a ruháim anyagát. Csak kevés helyen fáj, a nagyja már a viszketési fázison is túljutott.
Mindez sajnos nem jelenti azt, hogy abbahagyták a pátyolgatásomat. Bár már úgy csinálják, hogy ne vegyem észre.
Mintha nem venném észre.
Most is épp egy olyan sültet ettem, amit valamelyik falkatag – akinek még nem jegyeztem meg a nevét, milyen alfa az ilyen? – hozott reggel azzal, hogy megmaradt a vasárnapi ebédről, és nem akarja, hogy megromoljon, én biztos nagyobb eséllyel találok valakit, aki jóízűen elfogyasztaná.
Egyedül Zoli viselkedett úgy, mintha nem épp egy súlyos beteggel beszélgetne.
Az is igaz, hogy fontossága teljes tudatában rohant felém a csörgő mobilommal.
– Én is el tudta volna ám menni érte – közöltem vele.
– Tudom. – Hát nem kedves? – De hozzám közelebb volt – nyomta a kezembe a készüléket, és már rohant is el, a hangok alapján egyenesen a szobájába.
– Tessék. – Tudom, illik bemutatkozni, ha az ember felveszi a telefont. Bár az értelmét veszti a dolog, ha avonal túlfelén egy szuperhallással rendelkező egyén áll, aki az előbbi egy szóból nem csak azt tudja megállapítani, hogy ki vagyok. Főleg, ha az a valaki egyben hét falka vezetője.
– A Veresdi Rém, kezdünk. A keleti szárny földszint a tiétek. Tizennyolc szoba – sorolta Kara röviden, dallamos sorban.
– Ott leszünk.
– Hát persze, hogy ottlesztek.