Képzeld el a pillanatot! Gyönyörű gyermekedet, egyetlen kislányodat az előtt a szekrény előtt találod, amiben a boszorkányholmidat tartod. Az ajtó nyitva, pedig emlékszel, hogy bezártad. Mágiával. Biztosan nem felejtetted el, hiszen szinte rettegsz attól, hogy a kicsinek baja eshet. Az ajtó viszont minden kétséget kizáróan nyitva. A hároméves csöppség a lehető legnagyobb elégedettséggel ül a padlón, és fiolákat, rendezget csinos sorokba. Az üvegcsékben alapanyagokat vagy kész varázsszereket tartasz. És nem is egy teljesen üres. És mindegyikből hiányzik legalább egy kortynyi. A padlón sehol egy pocsolya, ellenben a gyermek szája sarkában és a ruháján több nedves folt csillog.
Nincsen olyan ellenszer, sem olyan bűbáj, amelyik az összeset semlegesíti.
- x - x - x -
A farkasaim megfeszültek. Karl szinte bűzlött a bűnbánattól. Nem nézett rám, csak a padlót bámulta és idegességében az inge gyűrött mandzsettáját piszkálta.
Kamill elégedetten szemlélte a hatást.
– Azért a farkasért jöttünk, aki a mi falkánkba tartozik – szóltam és igyekeztem elrejteni az érzéseim.
A nevelőapám összerezzent és kisebbre húzta magát. A vámpír érdeklődve pislogott.
– Ez nem is kell? – Hagytam, hogy az arcomról olvassa le a választ. – Akkor az sem érdekel, ha itt marad reggelinek?
– Ha szándékodban áll háborút kirobbantani a vérfarkasokkal, akkor ez az egyik legjobb módja. – Ellent akart mondani. – Az áruló büntetését a saját alfája szabja ki. Ha beleártod magad, azt nem hagyják szó nélkül – adtam a tudtára. – Mi az Alfáért jöttünk.
– Végtelenül sajnálom, cara mia, de ezt én nem tudhattam. Ha időben értesülök a jöveteletek céljáról, szíves örömest átadnám, ami maradt belőle, de így... – hagyta a levegőben lógni a mondat végét.
Úgy döntöttem, jobb lesz, ha előbb elszámolok háromig. Vagy inkább tízig. Nagy levegő, ne akadj ki.
– Akkor nincs üzlet.
– Az a leggyönyörűbb a helyzetedben, hogy ez nem rajtad múlik.
A terem összes ajtaja egyszerre nyílt ki és vámpírok suhantak be rajtuk. Pillanatokon belül kétszerannyian lettek, mint mi. És mind öreg volt. Nem lesznek annál erősebbek, minél idősebbek, de az első néhányszáz év alatt nő a hatalmuk. És persze a tapasztalatuk is.
– Ó, cara mia. Olyan egyszerűvé tetted. Hat öleb? Mikor tündérek és sárkányok állnak mögötted? Valójában... csalódást okoztál.
Mégis mit mondhatott neki még Karl? Ha elárulta Shonékat vagy...
– Úgy látom, mindannyian maradtok reggelire. – Kamill lassú, sima mozdulattal állt fel. – Ne-ne, nem kell hálálkodni, nem tesz semmit.
– Megegyeztünk! – kiabált rá Karl. – A szavadat adtad, hogy nem bántod a lányomat!
A vámpír úgy fordult felé, mintha már rég megfeledkezett volna róla.
– Azzal vádolsz, hogy esküszegő lennék? Hiszen neked nincs is lányod.
Karlt sokként érték a szavak. Csak nézte Kamillt, aki közben újra felém fordult, és le lehetett olvasni róla, ahogy rájött, mit tett, és elvesztett minden reményt. Teljesen magába zuhant. A mellette álló vérszívó kapta el, mielőtt összeesett volna.
Ben és Laci a hátamat védte, a két másik oldalról. Előttem Tina és Vlad is morogni kezdett, mikor Kamill közelebb lépett.
– Ám mielőtt végleg rosszra fordulna a viszonyunk, cara mia, nekem is lenne egy ajánlatom a számodra. Maradj velem. – Egy cikornyás gesztussal felém nyújtotta a kezét. – Legyél a vendégem. Nem kell más, mint pár csepp vér és a társaságod, csupán néhány hónapig. A többiek szabadon távozhatnak, miután meggyőzted őket, hogy önként élvezed a vendégszeretetünket és semmi szükség rá, hogy zargassanak.
– Ő is? – biccentettem Karl felé. Tina morgása frekvenciát váltott, hogy kifejezze nemtetszését.
– Természetesen.
– Az Alfa? – Kamill látványosan sóhajtott.
– Hát jó, ha olyannyira ragaszkodsz hozzá, vihetik, ami maradt belőle. – Már másodjára használta ezt a kifejezést.
– Látni akarom.
A klánfőnök leeresztette a kezét, de közben az ujjaival jelzett egy másik vámpírnak.
– És tudni akarom, mi a biztosíték rá, hogy mindenkit elengedtek, ha megkaptad, amit akarsz.
Kamill mosolya kiszélesedett.
– Semmi, cara mia. Attól tartok, hogy kénytelen leszel megbízni bennem. – Bízik a halál. Pióca. – Ám remélem, ez megnyugtat: ha nem térnének vissza a megfelelő magyarázattal, valószínűsítem, hogy a falka többi tagja is tiszteletét tenné nálunk, ezúttal fényes délelőtt. Ezt pedig nem kockáztatom meg. – Persze, hogy nem. Addig van egy egész éjszakája. Legjobb esetben is csak egy üres pincét találnának.
– Nem nyugtat meg.
– Sajnos többet nem tudok felajánlani.
– Adj egy percet.
– Természetesen. – Bólintott és visszahelyezkedett a székébe.
A vér nem gond, abba már belenyugodtam. De mégis miért akarja, hogy néhány hónapig maradjak? Mit akarhat tőlem a véremen kívül? Miért áldozza fel az ingyenkaját és a falka létszámának csökkentését csak azért, hogy önként maradjak? Nélkülem talán gyengül a falka, de korántsem annyira, hogy az előnyére fordíthassa. Már persze, ha egyáltalán igazat mondott. A vámpíroknál nem olyan egyszerű megállapítani. Mi lesz néhány hónap... A kezem a hasamra rebbent. Teljesen elfelejtkeztem a kicsiről. Egy vérfarkas és egy sárkány, egy sámán és egy ősi boszorkány vére. Négy az egyben a drága szörnyikéjük javára. Karlra néztem, de úgy tűnt, egy szót sem fog föl abból, ami történik. Ha ezt tudta, én megnyúzom.
Geri az ajtó mögött állt. Tudtam, mielőtt beléptek volna. Ott volt. Életben.
A farkasa válaszolt a megkönnyebbülésemre. Élt!
Négy vámpír vezette pórázon, a fején tündérmágiától lüktető ezüstös szájkosár. Sértetlennek tűnt. Mikor higanyszín szeme rám talált, négy lába izmai olyan lendülettel indították felém, hogy a vérszívók kezéből kicsúsztak a láncok.
Kamill leintette őket és türelmesen nézte, ahogy lekapcsolom a láncokat és a szájkosarat. Amint földet értek, a kötelékünk a helyén volt. Tisztán éreztem az örömöt és a megnyugvást, hogy velem lehet.
– Döntöttél hát, cara mia? Hajlandó vagy maradni a társaid szabad elvonulása érdekében? – kelt föl Kamill.
Geri farkasa a lábamhoz simulva vicsorgott.
– Nem. – Ha csak magamról lenne szó, még azt is el tudom képzelni, hogy amilyen bolond vagyok, még vállaltam is volna. De a gyermekünket nem tudnám föláldozni. Képtelen ötlet.
A klánfőnök őszintén meghökkent a feleletemre.
– Nem sikerült döntened?
– De igen, döntöttem. Nem tetted túl nehézzé. Elmegyünk. Kérlek, ne állj az utunkba.
A zavartsága pillanatok alatt eltűnt. A mosolyából egy dolgot lehetett látni: azt hitte, ő van fölényben és én túl hülye vagyok, hogy fölfogjam. Mindez rettentően szórakoztatta.
– És mért is ne tenném?
– Mivel odakint fényes nappal van.
– Viszont mi idebent vagyunk, cara mia, idebent pedig mi vagyunk előnyösebb helyzetben. – Széles karmozdulattal mutatott végig az időközben megszaporodott vámpírseregen.
És ez volt a nagy dilemma. Mi lesz, ha mind megvagyunk, de Kamill úgy dönt, mégsem enged el minket. Van esélyünk annyi vérszívó ellen, még ha nincs is mind ébren? Fedjem föl a sárkányom a cél érdekében, és ha megteszem, az vajon kisegít minket a szűk helyen? Mert Kamillnak igaza volt. A napfény képes megölni a vámpírokat, de bármennyire is tűz odafent a Nap, egy ház két szintje és némi föld választ el tőle. A pincében több tucat vámpír képes nappal is ébren lenni és harcolni, akik ráadásul tökéletesen ismerik a terepet. Bármennyire is biztos volt Viktor bizonyos körülményekben, ez egyik farkast sem nyugtatta meg. A hátrányunk túl egyértelmű volt. Mégis hogyan kérhettem tőlük, hogy sétáljunk bele egy ilyen eszményi csapdába?
A nyilvánvaló megoldás a problémánkra akkor jutott eszembe, mikor Holló megkérdezte: „vicces lesz?" A válasz pedig:
– Az attól függ, mennyire élveznétek, ha lerobbanna a fejetek fölül az épület.
Még karácsonykor megtaláltam a lelki társam az egyik nemrég hazaköltözött falkatag személyében. Bár ő nem mérgeket, hanem robbanóanyagokat gyűjt! Szerencsére – na jó, talán nem pont szerencse kérdése volt – Geri nem tiltotta meg neki a dolgot, csak kötelezte, hogy a gyűjteményét a semmi közepén, a lehető legbiztonságosabb módon tartsa. A legutóbbi munkája során robbantásos bontásokat tervezett meg. A különbség ebben az esetben csak annyi volt, hogy a cél a törmelék szétszórása, nem pedig az, hogy épület önmagába essen össze. Mert mi sem vagyunk sebezhetetlenek, meg persze minél nagyobb teret kell adni a napfénynek. Pet vagy Péter vagy Peti, mikor ki szólítja, azt mondta, megoldja.
– Nem merészelted?
– Mégis mit vártál? Elrabolsz egy alfát és a falkája majd csöndben tűri?
– Nem lehetséges. Végig figyeltünk titeket, a kamerák...
– Te mondtad – vágtam közbe. – Miért csak hat farkast hoztam, mikor tündérek állnak mellettem? – Meg egy fiatal mágus, aki azon gondolkodik, hogy elkezdje az általánost.
Illangóék nem sokkal utánunk érkeztek, csak éppen nem kocsival. A bombamániás farkas utasítása szerint helyezték el a tölteteket és már el is tűntek. A kamerák meg se kottyantak nekik. Egyikőjüket sem akartam arra kérni, hogy újra öljenek, de ezzel többet is segítettek.
– Az indító? – Ha nem klánfőnök lenne, Kamill ezt valószínűleg visítva kérdezte volna, így inkább suttogásnak tűnt. A furcsa, hogy a félelmet nem a napfény, hanem a tündérek említése váltotta ki belőle.
– Erre gondolsz? – húztam ki a kérdéses tárgyat a zsebemből. – Én a helyedben nem tenném – fordultam gyorsan az egyik gyanúsan mozduló vámpír felé. – Egy bizonyos időpontban mindenképpen robban, azt ezzel nem tudjátok megakadályozni, úgyhogy nem érdemes feldühítenetek avval, hogy megpróbáljátok elvenni. Ha mind szépen kijutottunk, miután a szavadat adtad – néztem újra Kamillra –, hogy most már tényleg békén hagytok és nem léptek többé a területünkre, akkor kikapcsoljuk az időzítőt és éjjel nyugodtan elkotródhattok.
Ahogy befejeztem a beszédet, a teremben síri csönd lett. Kamill most már őszintén ledöbbent, és megbűvölten nézte a kezemben tartott kis készüléket. A mosolya nyom nélkül eltűnt. Perceknek tűnő szünet után a szemembe nézett.
– Mi a biztosíték arra, hogy nem indítod be, miután elmentetek?
Elvigyorodtam és jóleső kárörömmel ismételtem meg korábbi szavait:
– Semmi. Attól tartok, hogy kénytelen leszel megbízni bennem.
wp2018dec16