Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

66. A cellák

- Igazán siethetnének már! - sóhajtottam, miközben tovább lopóztam a folyosón.

Már a bunker központi részében voltam. Egy óriási terem, ugyanazokkal a szemfájdítóan színes fényekkel kivilágítva 3 tucatnyi számítógéppel és más elektronikus kütyüvel felszerelve, amilyeneket még életemben nem láttam. Árnyakkal viszont nem találkoztam, ami számomra rettentően gyanús volt. Ezért is próbáltam óvatosan tovább menni. Valószínűleg most már rájöttek, hogy bent vagyunk. És nekünk pedig az előtt kell megpattanunk innen, mielőtt ránk találnak vagy fogságba ejtenek.

- Ami akár sikerülhet is, ha azok a tökfejek nem állnak meg többet cseverészni! - bosszankodtam magamban, miközben tovább osontam.

Próbáltam elkerülni az árnyékos részeket, közben másodpercenként végignézve a termen, nehogy valaki váratlanul rám támadjon. Alig 10 perccel ezelőtt nem bántam volna egy kis csetepatét, de most, hogy a karomból megállás nélkül folyt a vér, ráadásul minden perccel egyre nehezebbé vált a mozgatása is, nem igazán kívántam verekedni. Ráadásul kezdtem fáradni.

Minden egyes lépésemmel közelebb kerültem a terem jobb oldali kijáratához, ami ha az erőm nem csal, elvezet majd a cellákhoz. Ám ahogy közeledtem az ajtóhoz, a megérzésem egyre erősebben éreztette velem, hogy itt valami nincs rendben. Túlságosan nagy volt a csend, minden feszült mozdulatlanságban állt a helyén. A gépek zúgása is baljós atmoszférát teremtett a teremben, és már sokadszorra kívántam azt, hogy bárcsak már otthon lehetnék a többiekkel. Aztán hirtelen halk zajt hallottam. Halk volt, de a terembem még így is visszhangzott. Olyan volt, mintha valami csöpögne.

- Beázott volna a bunker? - néztem körül értetlenül, de semmi nyoma nem volt semmiféle beázásnak. - Lehet hogy már halucinálok is? - kérdeztem magamtól, miközben lenéztem a cipőmre. És abban a pillanatban tudatosult bennem a hang forrása.

Alig pár centire tőlem, apró vörös foltok fénylettek a világos padlón.

- Ó, hogy az a... - káromkodtam, miközben egy kézzel ügyetlenkedve letéptem egy darabot a pólómból. Be kellett kötnöm a karomat. Lehet, hogy véralvadásgátló jutott a szervezetembe, de talán egy nyomókötés nyerhet nekem egy kis időt, mielőtt elájulok, vagy teljesen elvérzek.

Tudom, azt mondtam Leonnak, hogy beveszem az ellenszert, ha súlyosbodik a helyzet. De mi van, ha nem lesz elég a többieknek? Biztosan tudtam, hogy a cellákig még el tudok jutni nagyobb probléma nélkül. Addig nem lesz gond. Utána viszont lehet segítségre fogok szorulni...

- Koncentrálj, Lorin! - ráztam meg a fejem. - Sietned kell! Minél előbb kimented őket, annál előbb tűnhettek el erről az istenverte helyről.

Még egyszer leellenőriztem a karomon a kötést, majd kicsit gyorsabb tempóra váltva elosontam az ajtóig.

- Légyszi, ne legyél zárva! - könyörögtem. Normál esetben mindkét kezemet összetettem volna, de mint tudjuk, olyan esetekből az utóbbi pár napban elég kevés jutott.

Az univerzum úgy tűnt meghallotta kérésemet, és amint lenyomtam a kilincset, a fém ajtó egy halk nyikorgással kinyílt. Mögötte ugyanolyan nyirkos, retkes, félhomályba búrkolt betonfolyosó várt. Behunytam a szemem és gyorsan végigjártam a folyosót a cellákig árnyak után kutatva, de meglepő módon nem találtam egyet se.

- Ez nekem nagyon nem tetszik - motyogtam, majd átléptem a küszöböt és folytattam az utamat.

Balra kanyarodtam, majd egy hosszabb egyenes után jobbra, folyton vizsgálva a folyosókat. Itt is ugyanaz a feszült csend uralkodott, mint a központi teremben.