Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

9. Kizárva

Két nagy izomtorony várt az ajtó elõtt. És csak most tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen pizsamában kell majd végig flangálnom a folyosókon, talán még az utcán is. Mi lesz hogyha meglátnak? Mit fog hozzá szólni Tony? Vagy Thor? Vagy a többiek? Azt fogják hinni, hogy egy csövi vagyok és csak hûsölni jöttem be, mert már árnyékra sem telik! Ráadásul úgy nézek ki, mint aki még hírbõl sem ismeri a fésût! Ezzel a két nagy hústoronnyal az oldalamon, pedig úgy festek, mint akit most visznek vissza a diliházba! Legalább egy papucsot adhattak volna!

- Ez amúgy tényleg nagyon király! - mondtam hangosan, mire úgy néztek rám, hogy az összes életkedvem elszállt - Szállj, szállj sólyom szárnyán! - énekeltem magamban.

Nem minden nap kísér ki két felhõkarcoló. Most az egyszer nagyon aprónak, jelentéktelennek és hülyének éreztem magam.

- "Vigyenek haza kocsival, vigyenek haza kocsival!" - reméltem, hogy nem kell így, ilyen kinézettel emberek közé mennem.

És most végre meghallgatták szerencsétlen kérésemet az istenek.

Egy fekete BMW várt a bejárat elõtt.

- Szálljon be! - mondta az egyik izomagy - Hazavisszük.

- "Nem kell kétszer mondani!"

Bepattantam hátulra, és már vittek is haza. Megvártam még a szomszéd bemegy, nehogy meglásson, majd óvatosan beninjáztam a lakásomba. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóm vissza lett rakva.

- Álljunk meg egy pillanatra! Ha berugták az ajtómat, és hoztak helyette egy újat (ami tökugyanúgy nézett ki), akkor... - és pánikolva elkezdtem rángatni a kilincset.

Be volt zárva. Ki voltam zárva a saját lakásomból.

- Most akkor én rugjam be az ajtót, vagy mi legyen?! - bosszankodtam.

Jasont nem hívhattam fel, suliban volt. Viszont Alice egy héten csak háromszor járt be, és azt hiszem ezen a napon otthon volt és isten tudja mit csinált, de adtam neki is kulcsot (ne kérdezd miért, azóta se jöttem rá).

- Hála a jó... - és már kezdtem örülni - De hogy hívom fel, ha a mobilom meg bent van a szobámban?

Nincs más hátra, be kell kopognom a csivavás szomszédhoz, hogy telefonálhassak. Pedig megfogadtam, hogy soha nem megyek annak a kutyának a közelébe! Egyszer vittem le a szemetet, az a kis vakarcs kirohant, és megharapott.

De becsöngettem.

Nem kellett sokat várnom.

- Jó napot! - köszöntem - Elnézést a zavarásért, de kizártam magam. Telefonálhatnék esetleg?

- Ó, szegénykém! - mondta az öregasszony (amúgy kedves néni volt, de a kutyája az utált) - Gyere csak be!

- Köszönöm. - léptem át a küszöböt.

Odavezetett a telefonhoz, felkapta a kutyáját (hála az égnek) és mellettem állt, amíg telefonáltam.

- Szia Alice, én vagyok az Liv.

- Valami baj van? - kérdezte ilyedten.

- Nem, csak tudod, sikerült kizárnom magam.

- Azt mégis hogy?

- Ne is kérdezd! - sóhajtottam - Át tudsz jönni? Jelen pillanatban csak nálad van kulcs.

- Persze, azonnal megyek.

Majd lerakta. Nagy kõ esett le a szívemrõl.

- Sikerült? - kérdezte a néni.

- Igen. - mondtam megkönnyebbûlten - Még egyszer nagyon köszönöm! - és már mentem volna ki az ajtón, ha utánam nem szólnak.

- Nem kérsz egy kis csokis sütit? Nemrég vettem ki a sütõbõl, még egészen friss!

- "Csokis süti." - gondoltam magamban - "Az az egyik gyengém."

Végül is, ingyen kaja!

Szóval egy csokis sütivel a számban és egyel a kezemben távoztam.

Egy 10 perc múlva Alice is megérkezett.

- Te jóságos lángos! Miért vagy még mindig pizsamában?

- Lusta voltam átöltözni.

Alice odaadta a kulcsot.

- Ezer hála és köszönet! - sóhajtottam, mikor átléptem a küszöböt.

- Nincs mit!

- Gyere be nyugodtan.

- Bemennék, de sietnem kell. Elõrébb hozták az edzésemet és nem örülnek ha elkések.

- Ó. Nos akkor jó edzést! És köszönöm, hogy elhoztad a kulcsot.

- Szívesen! - majd megfordult és elment.