Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

59. Egy baljós látomás

Nem tudtam szóhoz jutni. Csak álltam, és pislogás nélkül bámultam az előttem álló illúzióra.

Loki sem szólt egy darabig semmit. Láttam rajta a meglepettséget, amit az együttérzés váltott fel.

- Lorin... - szólalt meg újra, kizökkentve a sokkos állapotomból.

Pislogtam párat, miközben megráztam a fejem. Becsuktam a naplót, és az asztalomra helyeztem, közben letöröltem a könnyeimet.

- Mondtam, hogy ne... - kezdte volna, de leintettem.

- Jól vagyok - hát ezt még én sem hittem el magamnak.

- Látszik...

Fordultam egyet, és bementem a fürdőszobába arcot mosni jó hideg vízzel. Mikor kijöttem, Loki még mindig ugyanott állt és várt.

Leültem az ágyamra. Legnagyobb meglepetésemre Loki mellém ült. Nem tudtam, hogy az illúziója is le tud ülni. Magam elé bámultam, de a szemem sarkából láttam, hogy Loki rám néz, és tágra nyílik a szeme.

- Mi történt a nyak... - kérdezte volna, de menet közben rájött - Oh...

Megrántottam a vállam.

- Nem érdekes... Ez semmi ahhoz képest, amin te mentél keresztül...

Pár másodpercnyi csend telepedett ránk.

- De fáj? - szólalt meg hirtelen.

Bólintottam.

- Sajnálom... - mondta halkan.

Nem voltam benne biztos hogy jól hallottam. Meglepetten fordultam felé. Ő kérdően nézett vissza.

- Semmi... - mondtam halkan - Megérdemeltem. Nem kell sajnálnod.

- Szerintem nem...

Most én néztem kérdően rá.

- Azért az, hogy beleolvastál a naplómba nem volt akkora bűn, hogy megpróbáljalak megfojtani... Ami majdnem sikerült...

- Hát nem tudom... Miért a fojtogatás helyett mit csináltál volna?

- Nem tudom... - mondta elgondolkodva - Te mit tettél volna a helyemben?

- Én? Ha én lettem volna a helyedben, és te az enyémben? Hmm... - gondolkoztam - Valószínűleg neked vágtam volna a naplóm.

- Végül is... - mondta, majd intett a kezével, és a naplója felemelkedett az asztalomról.

Egyenesen felém tartott, és vállamnak csapódott, majd a földre esett.

- Au! - néztem kicsit mérgesen Lokira, miközben a vállamat fogtam.

Ő meg elkezdett nevetni.

- Nem vagy vicces! - hajoltam le a naplójáért, hogy visszategyem, és próbáltam bosszús képet vágni.

De minél tovább hallgattam a nevetését, annál jobban kellett figyelnem, hogy ne kezdjek el én is neveteni.

- Most remélem boldog vagy! - fordultam felé összefont karokkal, és egy nagyon erőltetett mérges ábrázattal.

- Igen, az vagyok - nevetett tovább.

Már én sem tudtam visszatartani, és elnevettem magam. Pár pillanatra sikerült megfeletkeznem az emlékekben látott szörnyűségekről, és arról, hogy fàjt a nyakam. De csak pár pillanatra.

Naira ugyanis felébredt a délutáni szunyálásból, és úgy gondolta, hogy akkor ő most rászáll a vállamra, majd elkezd böködni, ezzel jelezve, hogy nyissam ki neki az ablakot.