Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

37. Az emberek 70%-a víz

El se hiszem, hogy túléltem ezt a napot. Gyorsan elkészültem a lefekvéshez. Csak akkor éreztem mennyire kimerültem, mikor az ágyamra dőltem... és szerencsésen a karomon landoltam.

- Azt a rohadt... - szórítottam össze a fogaimat.

Gyorsan megnéztem, hogy nem vérzik-e, de aztán rájöttem, hogy ha akarna se tudna, ugyanis:

Miután lezuhanyoztam, Leon felajánlotta, hogy segít ellátni a sebemet. Úgy vettem észre, hogy már a sajátjával is leszámolt, mert nem bicegett egy kicsit sem. És elég izgatottnak tűnt.

Én meg hát beleegyeztem.

Aztán jött még egy dolog, amit meg kellett emésztenem. Ugyanis kedves testvérem fogott egy pohár vizet, a sebemre öntötte (mondtam neki, hogy a sebem nem szomjas, de nem is reagált rá), majd rászorította a tenyerét.

Azt se tudtam most erre mit reagáljak. Lövésem se volt róla, hogy most mi a pokol kénköves bugyrait csinál. A logikám ezen a ponton jelezte ki, hogy ERROR. Aztán kezdtem egyre hidegebbnek érezni a karomat. (Hibernál! Hát ez csodálatos! Eltesz engem a következő generációknak, hogy őket is halálra idegesítsem! Ha ez így megy tovább, miattam fog kihalni az emberiség...)

- Figyu... - kezdtem, mikor már alig éreztem a karom azon részét, ahol hozzám ért - Halvány lila dunsztom sincsen róla, most mit csinálsz, de kezdem nem érezni a karomat...

- Az jó. Mert az azt jelenti, hogy működik.

- Működik? Mégis micsoda?

Erre Leon csak annyit reagált, hogy levette a kezét a karomról. Újra éreztem, és a hideg is kezdett eltűnni. És... és... a vágás...

- Hogy lecsórtad a sebemet! - csodálkoztam és nem mertem pislogni.

Csak egy begyógyulandó heg maradt utána. Igen, fájt még, úgy eléggé, de már nem vérzett, és már nem tudott elfertőződni.

- Nem tudom, ezt hogy csináltad, de köszönöm!

- Nincs mit. A vízzel képes vagyok gyógyítani. Persze, a halálos sérülésekkel nem tudok megbírkózni, de a többi nem jelent akkora akadályt. És ez mind azért működik, mert az emberi test körülbelül 70%-a víz, így felgyorsítom a sejtek munkáját, amik ennek hatására képesek regenerálni az elpusztult vagy megsérült...

- Mesélj még! - mondtam egy hamis mosollyal és színlelt érdeklődéssel.

Leon csak egy komor tekintettel nézett rám, de szerencsére nem folytatta.

De még mindig nem igazán fogtam fel, hogy csak így meggyógyított." Végül is, ezen nem is kellett volna meglepődnöm. Én tárgyakat reptetek, nemrég egy kocsi tetején küzdöttem egy árnnyal, azaz küzdöttem volna, ha egy tábla el nem intézi, de hát ne menjünk bele a részletekbe, ő meg pofámbacsúlja a vizet oszt minden sebem begyógyul..."

- Mégegyszer köszi. - mondtam majd a szobám felé vettem az irányt, miközben gyorsan elköszöntem Leontól egy jó éjszakáttal.

És most vissza is értünk ahhoz a részhez, hogy ledobom magamat az ágyamra.

Egy ideig csak bámultam a plafont. Leon erején gondolkodtam. Olvastam, hogy lehet fejleszteni a képességeket. Vajon Leon mennyire fejlesztette őket?

- Neki több ideje volt gyakorolni. - sóhajtottam.

Kíváncsi voltam, nekem milyen képességeim lesznek, ha sikerül fejlődnöm. Lehet hogy képes leszek repülni is? Áh... nem fűznek jó emlékek a repüléshez...

Ahogy ezen gondolkodtam, el is aludtam. Mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem, máris reggel lett.

- Jó reggelt Ms. Anderson. - mondta PÉNTEK - Van egy üzenete.

- Üzenet? Kitől?

- Leon Davistől. Felolvassam?

- Igen.

- "Kora reggel elindultam Mimivel a nagyszüleinkhez. Egy másik városban laknak, szóval elég hosszú az út. Lehet, hogy a ma estét náluk töltöm, és holnap indulok csak vissza. Ne aggódj, nem lesz baj."

- Hmm. - mormogtam.

Nem örültem, hogy Leon csak holnap jön vissza. Kockázatos a tornyon kívül tartózkodnia.

- Köszönöm, PÉNTEK.

Felkeltem, és mint minden megszokott nap, reggeli után lementem edzeni. A futást most egy futógépen bonyolítottam le, bár jobban szerettem, ha változatos a terep. Úgy nem volt olyan fárasztó.

Aztán felállítottam magamnak pár bábút, és gyakoroltam az ütéseket és a különféle fogásokat, amit Natasha tanított, mielőtt küldetésre ment Clinttel.

Már vagy tizedjére állítottam fel a bábúkat, hogy újra lerúgjam őket, mikor megszólalt valaki a hátam mögött.

- Lorin? - hallottam Vízió hangját.

Megfordultam.

- Szia Vízió. - köszöntem mosolyogva - Nem hittem volna, hogy itt valaha összefutok veled.

- Ami azt illeti, nem edzeni jöttem. Tony kérte, hogy szóljak neked, hogy az irodájában vár.

- Ó. Azt nem mondta miért?

Vízió megrázta a fejét.

- De jobb, ha sietsz. - kezdte - Idegesnek tűnt.

Nem is kellett nekem több. Ha Tony ideges, akkor tuti gáz van. Szóval otthagytam minden cuccomat, és rohantam az irodájához.