Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

68. A hangár

Leon (szemszöge)

Miután szétváltunk és befordultam a mellékfolyosóra, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Az addig oké, hogy Lorin azt mondta, ez a folyosó vezet el a hangárig. De mi van, ha közben több elágazás is lesz? Na akkor merre megyek? Ugyanis ezekről a részletekről kedves testvérem megfeledkezett. És ráadásul akárhogy is próbáltam, nem tudtam elérni. Mindig egy zsibbadó érzés fogott el, és éreztem, hogy valami blokkolja a kapcsolatot. Nem tudtam mi, de biztosan nem Lorin.

- Majd megoldod ezt is - próbáltam bátorítani magam. - Mint mindent.

Nagy sóhajjal tovább mentem. Úgy voltam vele, hogy nem aggódom túl a dolgokat, lesz ahogy lesz, majd odatalálok. Ha közben rám támadnak, az azt jelenti, jó helyen járok. Legalábbis reméltem, hogy így lesz.

Még egy jó ideig követtem a folyosót, voltak ugyan kisebb elágazások és becsatlakozások, de nem tértem le a fő útvonalról. A logika is amellett szólt, hogy egy olyan fontos helyre, mint egy hangár, nem vezethet egy semmilyen kis mellék üreg. Viszont egy dolgot nem értettem. Egyetlen árnnyal sem találkoztam össze az úton. A beton alagutak ijesztő, párás mozdulatlansága vett körül, csak a lámpák vibrálásának halk moraja és a lépteim visszhangja tartotta távol a teljes némaságot. Valami készülődött, ezt még a hülye is érezte. És biztos voltam benne, hogy már tudnak az ittlétünkről. Az egyetlen kérdés csak az volt, mikor fognak ránk rontani.

- Reméljük csak azután, miután rájöttem, hogyan kell elvezetni egy gépet.

Ez a mondat úgy ahogy volt nevetségesen valótlannak hangzott. Nem is értem Lorin hogy gondolta ezt. Életemben nem ültem még ilyen gépen.

- Majd megnézek róla egy videót - jött a röhejes gondolat.

Bár valószínűleg találtam volna egy-két hasznos dolgot, manapság már szinte mindent megtanulhat az ember az internet segítségével. Na, ez most úgy hangzott, mintha a nagyim mondta volna. Te jó ég, kezdek megöregedni!

Efféle gondolatok cikáztak a fejemben, míg el nem értem a hangár ajtaját. Meg kellett volna lepődnöm, hogy ilyen simán, útbaigazítás nélkül eltaláltam idáig. Az ajtó természetesen zárva volt, de ez nem jelentett gondot. Kinyújtottam a kezem és megpróbáltam kivonni a vizet a párás levegőből. Nem volt sok, de a célnak megfelelt. Befolyattam az ajtó zárjába és egy határozott mozdulattal hirtelen megfagyasztottam. Halk reccsenés jelezte, hogy a zár ezennel megszűnt létezni, és akadály nélkül befáradhatok. A lámpák felkapcsolódtak, amint átléptem a küszöböt, valószínűleg a mozgásérzékelő aktiválta őket.

A hangár hatalmas volt, nagyobb, mint amire számítottam. Vagy 40 elég komolyan kinéző vadászgép, valamint más repülő gépek és szállítók álltak katonás rendben egymás mellett, középen egy széles sávot hagyva. A terem túlsó oldalán volt a hangár főbejárata, ahol jönni menni tudtak a gépekkel. Mielőtt beljebb merészkedtem volna, óvatosan körbenéztem biztonsági kamerák után kutatva. Legnagyobb meglepetésemre, egyet se láttam.

- Érdekes... - vakartam meg az állam, majd lassan megindultam a középső folyosón.

Egy olyan gépet akartam választani, amiben mind elférünk és viszonylag közel van a kijárathoz, hogy ne kelljen sokat bénáznom, amíg kiviszem. Így is biztos voltam benne, hogy egyik másik mellette parkolót meg fogom húzni.

Mikor elértem a hangár elejéhez, elakadt a lélegzetem. S.H.I.E.L.D.-es Quinjetek sorakoztak az első sorban, mind kiváló állapotban volt.

- Mégis hogy...? - hülledeztem, miközben közelebb léptem az egyikhez. Jól szemügyre vettem, de semmi gyanúsat nem láttam rajta.

El nem tudtam képzelni, hogyan sikerült ennyi gépet csak így ellopni a S.H.I.E.L.D. orra elől. De ezen még ráértem agyalni. Még mielőtt belekezdtem volna bármibe is, odaszaladtam a hatalmas ajtókhoz, amit egy vastag vaslánccal és egy súlyos lakattal tartottak zárva, és szépen - mint ahogy azt már ezerszer begyakoroltam - széttörtem ezt is. Az apró vasdarabok csilingelve hullottak a földre. Az ajtó mindkét szárnyát eltoltam annyira, hogy a Quinjettel pont kiférjek a résen. Igen, Quinjetet mondtam.

Visszamentem az egyik géphez, és alaposan szemügyre vettem. Rések után kutattam, amiken keresztül bejuttathatom a vizet, rövidre zárhatom a rendszert és könnyedén elköthetem. Mivel ezeknek a gépeknek elsősorban nem a vízállóság volt a feladatuk, ezért seperc alatt elbántam a zárakkal. Szépen le is eresztettem a felhajtót, kivontam a maradék vizet, hogy a következőkben a nedvesség ne okozzon gondot, majd lendületesen besétáltam. Ezernyi gomb és kapcsoló virított a falakon és a plafonon, a pilótafülkében pedig azt se tudtam hova nézzek. Első mozdulatom is az volt, hogy beültem a másodpilóta helyére. Percekbe telt, mire rájöttem, hogy innen nem fogom tudni rendesen irányítani a Quinjetet.

- Akkor a másik - másztam át a mellette lévő ülésre.

Most, hogy jó helyen voltam, már csak meg kellett keresnem a főkapcsolót. Mert addig, amíg a gép nincs áram alatt, aligha fogok tudni bármit is csinálni.

- Bezzeg ha a S.H.I.E.L.D. felvett volna az Akadémiára, most kisujjból kiráznám a repülést - bosszankodtam. - De nem, mert elvileg túl fiatal voltam hozzá. Ennél rosszabb kifogást ki sem találhattak volna!

Próbáltam feleleveníteni mindent, amit a repülőgép-szimulációk során tanultam. Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet pilótának lenni, és a szüleim vettek is pár videójátékot, amiken "gyakorolhattam". Azt persze mindig tudtam, hogy ezek nem tükrözik a valóságot. De most ez volt az egyetlen esélyem.

Körbenéztem, mindent jól szemügyre vettem. A gombok kusza sorai kezdtek értelmet nyerni, és pár másodperc után már meg is találtam a főkapcsolót. Beindítottam a Quinjetet és felhúztam a felhajtót. Érdekes módon a rendszer egyik része sem volt lekódolva, bárki elköthette, aki csak akarta. És az a bárki most én voltam.

Megragadtam a kormányt, benyomtam pár gombot, és már el is kezdtem gurulni. A kormány nagyon érzékeny volt, így vigyáznom kellett, hisz a legkisebb mozdulatra is reagált.

- Eddig oké - nyugtattam magam, miközben csigalassan közeledtem a kijárat felé. Szerencsére semminek nem koccantam neki.

Még mindig nem fért a fejembe, hogy miért nem helyeztek el kamerákat a hangárban, vagy riasztották be az egész helyet. Ez így túl könnyű volt.

- Viszont... Ameddig nem támadnak meg, addig sínen vagyunk - suttogtam.

Már csak pár méter volt hátra az ajtóig, mikor hirtelen az egész hangár vörös fénybe borult és megszólalt a fülsüketítő riasztó. Még a vijjogó hang mellett is tisztán ki tudtam venni az árnyak gurgulázását. Egy pillanatig nem láttam sehol senkit, de aztán elkezdtek mocorogni az árnyékok. Megnyúltak, elsötétültek, lábakat és karokat növesztettek, majd végül gonoszan villágító szemeikkel egyenesen rám meredtek. Elállták a kijáratot és körbevették a Quinjetet. Még mielőtt bármelyikük támadásba lendült volna, lezártam az egész gépet, és felkapcsoltam a lámpákat. Tudtam, hogy ezek nem fogják őket sokáig visszatartani, de legalább nyertem magamnak egy kis időt.

- Na most jól jönne egy B terv!