Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

34. Visszaemlékezés

Leon (szemszöge)

- Anyu?

- Tessék kincsem?

- Apu hol van?

- Pár perc és itt lesz. Csak elintéz valamit.- simogatta meg anyu a kócos kis fejemet.

Ott álltunk a hajó előtt a kikötőben, ami csak arra várt, hogy izgatott túristák töltsék meg a fedélzetét. Már nagyon fel akartam menni a hajóra, a legtetejére! Egész nap ezt az utat vártam!

- Mikor szállhatunk fel? - kérdeztem türelmetlenkedve.

- Amint visszajön a kapitány, és apu is megérkezik.

- Hova ment a kapitány?

- Nem tudom. Biztos ő is intéz valamit. Tudod, nagy felelőséggel jár egy ilyen nagy hajó kormányzása, ami tele van emberekkel.

- Ha a hajó elsüllyed, az a kapitány felelősége?

- Igen. De nem fogunk elsüllyedni. Nem kell félned. - nyomott egy puszit a fejemre.

Izgatottan néztem a halacskákat a hajó mellett az átlátszó vízű tengerben. Apró, szétázott kenyérdarabokból csipegettek. Sok sirály repkedett felettünk. A nap is hét ágra sütött a felhőtlen kék égen. A szél is hol erősebben hol gyengébben fújdogált.

Nemsokára megérkezett apu is.

- Megjöttem.

- Sikerült? - kérdezte anyu.

- Sikerült. - mondta apu, majd felém fordult - Izgulsz már, hogy felmehessünk a hajóra?

- Igen!

Apu mosolyogva összeborzolta a hajam, amit a szél már amúgy is szétfújt.

- A kapitány még mindig nem érkezett meg? - kérdezte anyutól.

- Még nem. De most már igazán jöhetne. - tette anyu a derekára a kezét.

- Ülj le addig oda a padra. - mutatott apu egy kicsit messzebb lévő padra.

- Nem, nem, ezt kibírom még. Amúgy is nagyon sokat ülök mostanában.

- De nem lesz baj?

- Nem. Miért lenne baj? - kérdezte anyu mosolyogva.

Valóban, anyu mostanában nem tudott olyan sokáig állni, mint régebben. Egyre nagyobb és nagyobb lett a hasa, benne a kishúgommal. A nevét még nem döntötték el, de én mindig Miminek neveztem.

Pár perc múlva megjött a kapitány és végre felszálltunk a hajóra. Az ablak mellett foglaltunk helyet.

Nem sokkal ez után el is indult a hajó. A hullámok kisebb nagyobb loccsanással ütköztek a hajónak, amiből a fedélzeten szinte semmit nem lehetett érezni. Szerettem hajókázni!

- Apu?

- Igen?

- Felmehetek a hajó tetejére?

- Egyedül nem.

- Menjetek csak, én itt maradok. Vigyázok a cuccokra. - mondta anyu egy magazint lapozgatva.

Felpattantam a helyemről és apuval felmentünk a hajó tetejére. Ott kicsivel jobban fújt a szél, de sokkal többet lehetett látni. Ahogy egyre mélyült a tenger, annál sötétebb kék színt öltött magára.

- Milyen mély a víz? - kérdeztem.

- Itt olyan 11 méter körül lehet. - mondta apu a vizet vizsgálva.

- És itt vannak cápák?

- Még viszonylag közel vagyunk a parthoz. Nem hiszem, hogy ilyen közel merészkednének. De ha beljebb megyünk, ott lehetnek.

- És delfinek?

- Ők másik tengerben élnek.

Elnéztem a szürkén a távolba vesző kisebb szigetek felé. Nem tudtam megindokolni, hogy miért, de nagyon jól éreztem magam itt a hajón, a tenger hullámain.

Nem tudom meddig bámulhattam a messzeségbe, de a szél egyszer csak viharosan kezdett fújni. Az egyik néni szalmakalapját is magával vitte. Apu felnézett az égre. Gondolom viharfelhőket keresett, csakhogy egyetlen felhő sem volt odafent. A tenger zavaros lett, felkavarodott a vize. A szél nagy hullámokat gerjesztett, amik egyszer kétszer mengingatták a hajót.

- Gyere, menjünk vissza anyuhoz. - mondta apu.

Megráztam a fejem.

- Maradjunk még egy picit.

- Majd utána visszajövünk. Eszünk valamit, és visszajövünk.

Nem akartam még lemenni, de bólintottam. Lassan eljöttem a korláttól. Apu felém nyújtotta a kezét, de már nem tudtam megfogni. Egy nagyon nagy hullám csapódott a hajónak, ami következtében mindenki elesett és kapott egy adag vizet a nyakába. Én is ott feküdtem a földön messzebb aputól, aki a hullámok ostroma alatt próbált közelebb kúszni hozzám. Én is megpróbáltam apu felé menni, de mikor fel akartam tápászkodni, megint megingott a hajó. Elestem és a hajó oldalán lévő korlát felé csúsztam.

- Leon! - kiabált apu utánam, ahogy átcsúsztam a fémkorlát alatt, be a tengerbe.

- Apu! - ordítottam, mielőtt belecsapódtam a hideg, sós vízbe.

A hajó nem lassított, egyre távolabb és távolabb ment. A hullámok alább hagytak, de még mindig lögdösték a hajót. Apu a korláthoz rohant. Ijedten nézett utánam.

- Kisfiam! - ordította.

- Apu!

Egy bácsi megállt apu mellett egy narancssárga úszógumiszerűséggel a kezében. A hajó motorja leállt, de egyre messzebb sodródtam. A bácsi felém hajította az úszógumit, de a zsinórja nem volt elég hosszú. Megpróbáltam odaúszni, de a hullámok miatt csak egyhelyben kapálóztam a vízben.

- Apu! Anyu! - kiabáltam ijedten a sírás szélén állva.

A hullámok miatt egyre többször került a fejem víz alá. A tengervíz belement a szemembe, nem láttam semmit. Épphogy kiköptem a sós vizet, ami a számba ment, mikor hirtelen elmerültem. Az egész helyzet olyan reménytelennek tűnt.

Aztán, mintha elaludtam volna, az agyam kihagyott, és mikor kinyitottam a szemem ott feküdtem csurom vizesen a hajó tetején. Apu ott térdelt mellettem, ahogy a megrémült túristák körbeálltak.

Apu szorosan magához ölelt, majd levitt anyuhoz, aki elsírta magát, mikor megölelt.

- Édes kisfiam. - szorított magához.