Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

29. Várunk még valakit?

A csend kezdett kínossá válni. Úgy éreztem mondanom kéne valamit.

Már épp nyitottam a szám, hogy kibökjek egy oltári nagy baromságot ( ilyenkor csak az jön), mikor hirtelen kopogtak az ajtón. Mindenki feleszmélt, és az elõszoba felé nézett.

- Vártok még valakit? - kérdezte Leon felállva a kanapéról.

Pietroval egyszerre ráztuk meg a fejünket. Leon lassan odasétált az ajtóhoz. Mimi aggódva nézett bátyja után, miközben félve Pietrohoz bújt.

- Ki az? - kérdezte Leon.

De nem kapott választ. Feszült csend telepedett a házra.

- Leon...? - mondtam halkan.

Éreztem, hogy történni fog valami... mindjárt...

És abban a pillanatban, mikor a gondolataim végére értem, Leon ajtót nyitott.

- Ezt nem értem... - suttogta.

- Ki az? - kérdeztem.

- Nincs itt senki. - mondta, majd becsukta az ajtót - Biztos valamelyik gyerek a szomszédból szórakozik.

- "De, az nem lehet..." - gondoltam.

A megérzéseim még sosem csaltak. Egyszer sem.

Leon épp meg akart fordulni, hogy visszaüljön, mikor egyszer csak kiszakadt az ajtó a helyérõl, magával repítve a tesómat, aki másodpercekkel késõbb eszméletlenül feküdt a padlón.

Mimi felsikoltott, én pedig azonnal felpattantam a helyemrõl.

- Pietro, vidd el Mimit a toronyba! - utasítottam, és épp indulni akartam Leon felé, mikor Pietro elkapta a karom.

- De mi lesz veled? - kérdezte.

- Megleszek. - mondtam határozottan - Menjetek!

- De ha bármi bajod esik... - állt fel - Wanda engem fog kinyírni érte.

-Minden rendben lesz.

Pietro felkapta Mimit a hátára, és már ki is süvített az ajtón. Én odaszaladtam Leonhoz. A homlokán egy vérzõ seb éktelenkedett.

- "Az minimum egy agyrázkódás..."

- Te...! - hallottam az ajtóból egy hörgõ, kicsit sem kellemesen csengõ hangot - Megölted a nõvérünket!

Megfordultam. 4 árnnyal találtam szembe magam. Visszapillantottam a mögöttem fekvõ ikertestvéremre, és ökölbe szorult a kezem. Éreztem, hogy elkezdenek fényleni az ujjaim és a szemeim (mint kiderült, ilyenkor, mikor mérges vagyok, a szemem tiszta fehér lesz, és zseblámpát megszégyenítõ fénnyel világít, ami szerintem elég creepy, de hát ezt örököltem...), a hajam tincsei pedig elkezdtek lebegni.

- Mit akarsz?

- Az erõdet, Õrzõ, mindkettõtökét. És bosszút fo... - nem fejezhette be, mert behúztam neki egyet.

Azaz, behúztam VOLNA, ha a kezem nem szeli át a fejét. Úgy nézhettem ki, mint aki most nyúlt le egy árny torkán.

- Hát ez kínos.... - jegyeztem meg.

Aztán szépen (egy kis segítséggel) nekirepültem a falnak, és Leon mellé estem. Az egyik vizes edényt sikerült eltörnöm, úgyhogy tiszta víz lettem én is, és Leon is. A szilánkok pedig megvágták a tenyerem, miközben fájdalmasan feltápászkodtam.

- Csak ennyit tu...- de úgy döntöttem, mégsem mondom végig.

Nagyon megszívtam volna, ha befejezem a mondatom. Sokkal erõsebbek voltak nálam, és nem kérek még egy falnak vágást.

Úgyhogy a jól bevált módszerhez folyamodtam, és felkapcsoltam a lámpákat. De semmi az ég világon nem történt. Az árnyak rám vigyorogtak.

- MI A SZÖSZ?! - kiáltottam fel. - "Miért nem mûködik?! Ne már!" - Ez nem fair! - mondtam bosszúsan.

- Ostoba leány... - mondta a vezetõjük - Azt hitted, hogy egy kis fény megállít?

Elõrántották a fegyvereiket, amelyek pengéi körül lilás füst gomolygott.

Egész szép színe volt, emlékeztetett arra a sapkámra, amit beejtettem az oroszlánhoz az állatkertben. De tudtam, hogy ha hozzáérek, az már közel sem lesz kellemes.

- He... - hátráltam - Hát ezt csesztem!

Most akkor mégis mi a francot kezdjek az igen kevés harctudásommal?! Az erõmnek se veszem hasznát, ha nem tudok hozzájuk érni!

Ketten felém hajították a tõrjeiket, amiket kiváló reflexeim révén (amit még kidobózás közben szereztem) kikerültem. De, amint visszafordultam, egy jó nagyot kaptam a két szemem közé. Elvesztettem az egyensúlyomat és elcsúsztam a vizes padlón. Jól seggre estem. Újra fel akartam kelni, mikor egyikük belelépett a gyomromba. Szó szerint.

- Áhh! - kiáltottam.

Próbáltam megfogni a lábát, ráütni, vagy egyáltalán hozzáérni, de minden próbálkozásom hasztalan volt. Ott kapálóztam, miközben az ebédem megtapasztalta milyen klausztrofóbiásnak lenni. Majd hirtelen levette rólam a lábát, és egy nagy lendülettel fejbe rúgott. Azt hittem ott halok meg. Igaz, hogy kicsit félre célzott (ezért maradtam csak életben), de az agyrázkódást én is kipipáltam.

Mind a 4-en felém suhintottak. Én minden erõmet összeszedve keresztbe raktam a karjaimat a fejem elõtt, és vártam, ahogy az éles penge kettészeli a végtagjaimat...

De...

Nem...

Éreztem...

Semmit...