Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

51. Gyakoroljunk

- Na és most mit csináljunk? - kérdeztem egy nagy sóhajtással a testvéremtől, miközben sètáltunk vissza a szobáink felé.

- Körülnézhetnénk addig egy kicsit... - mondta elgondolkodva - Vaaagy...

- Hmm?

- Vagy kimehetnénk a kertbe, a tó mellé gyakorolni. Lehet, hogy a fegyverekkel már jobban bánunk, de az erőnket kicsit elhanyagoltuk az utóbbi napokban...

- Ha visszatalálsz a tóhoz, nekem okés. Csak vigyük magunkkal a könyveinket.

- Feltétlenül! És arra gondoltam, hogy benézhetnénk a könyvtárba, ha már engedélyt kaptunk rá, és kereshetnénk pár könyvet a...

- A mágiákról, hátha van benne olyan koncentrációs gyakorlat, vagy légző technika, ami segít a jobb összpontosításban? - daráltam le a szövegem, és mielőtt Leon bármit is mondhatott volna, folytattam - Már megelőztelek. Tegnap.

- Hát akkor ezt ki is pipálhatjuk! - mondta cseppet sem meglepetten.

10 percbe sem telt, mire összeszedtünk mindent, ami a gyakorláshoz (részemről a bénázáshoz) kellett. Azaz kemény 3 darab, nem viccelek, 3 DARAB könnyvel a kezünkben indultunk meg az arany folyosók végtelen labirintusában, abban reménykedve, hogy még ma kijutunk a tóhoz. Jó, ez kicsit túlzás, de mindig is tartottam a nagy, hosszú és végeláthatatlan folyosókban való cèltalan bolyongástól...

Nem sok asgardival találkoztunk a folyosókon, de mindegyikük, aki szembe jött, jól megnézett minket magának.

- "Azért ezt már tényleg nem kéne... Annyira nem különbözhetünk tőlük..." - gondoltam.

Helyi ruhákat viseltünk, ugyanolyan emberi alakunk volt, én például meg nem mondanám egy asgardiról, hogy asgardi, ha "földi" ruhákban jönne velem szembe az utcán.

Ezen agyalva nézegettem a falakat, a díszeket és minden legalább ennyire érdekes dolgot. Tipikusan csak magam elé nem néztem, aminek az lett az eredménye, hogy nekimentem Leonnak, aki idő közben valahogy elém került, és megállt.

- Hé! - fordult hátra.

- Bocsika... De miért álltál meg?

- Elfogott egy furcsa érzés... - nézett körül.

És csak most esett le, hogy a trónterem előtt ácsorogtunk.

- Ugyanaz az érzés, mint amit aznap éreztem, mikor megérkeztünk. - mondta, és az egyik folyosó irányába nézett bal oldalt.

- Ha arra gondolsz, amire én... És egész biztosan arra gondolsz... Szerintem megér egy próbát. - mondtam.

- Azt mondod, hogy kövessük a megérzésemet, és nézzük meg hol lyukadunk ki? - kérdezte.

- Mondom, gondolom, kívánom, ahogy tetszik. De most van rá egy kis időnk, hogy jobban körülnézzünk.

- Hát akkor... - sóhajtott, majd elindult a folyosó felé.

Szorosan mögötte battyogtam, néha néha véletlenül ráléptem a sarkára is, amit ő rettenetes "boldogsággal" fogadott.

- Nem akarsz kicsit lemaradni? - kérdezte - Csak mert nem lesz sarkam, mire odaérünk....

Erre eszembe jutott egy mondás, de inkább magamban tartottam a hülye poénommal együtt.

Mehettünk egy jó negyed órát, mire megálltunk egy sokkal keskenyebb és sötétebb folyosó előtt.

- Szerinted mi van a végén? - kérdeztem.

- Nem tudom... De nagyon közel vagyunk...

- Mihez?