Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

3. Azt hiszem kiborulok...

A legjobb barátom Jason Benett állt elõttem.

- Jason? Mit keresel itt ilyen korán?

- Láttad a híreket? - kérdezte egy szomorú tekintettel, miután bejött és becsuktam az ajtót.

- Igen.

Mind a ketten bementünk a nappaliba.

- Jobb lesz, ha most leülsz. - mondta halkan.

- Miért? Mi történt? - kérdeztem, de nem kaptam választ - Jason!

- Nagyon sajnálom.

- Mégis mit?

Jason a tv-re mutatott. Egy riporternõ mikrofonnal a kezében állt az utcán.

- Még nem sikerült beazonosítani a halottakat, de értesüléseink szerint Robert és Christina Anderson, a két híres grafikus is a repülõn utazott, mikor a baleset történt...

Azt hittem rosszul hallok. Azt hittem ez valami vicc. Egy nagyon beteg vicc.

- Jason, mi ez? - fordultam kétségbeesetten a barátom felé - Mond, hogy ez csak valami vicc.

Megrázta a fejét.

- Sajnálom Liv. De ez nem vicc.

Tágra nyílt szemekkel ültem a kanapén. Se kép, se hang.

- Liv...

- Ez nem lehet igaz... - telt meg könnyekkel a szemem - EZ NEM LEHET IGAZ! - ordítottam teli torokból, miközben teljes erõbõl levertem a müzlis tálamat a tv elõtti asztalról.

Beszaladtam a szobámba, levágtam magam az ágyra és zokogni kezdtem.

- Neeeeem! - kiabáltam a párnáimba - Neeee...

Nem tudom meddig lehettem így, de egyszer csak éreztem, hogy Jason leül mellém.

- Miért velem történik ez?! - kérdeztem a sírás közepette, mire Jason bátorítóan megdörzsölte a hátam - Miért vagyok ilyen szerencsétlen!

- Nem vagy az.

Szipogva felültem, hogy kifújjam az orromat. És újra sírni kezdtem. Jason nyakába borultam, hogy folytassam a zokogást. Addig nem hagytam abba, míg el nem kezdett fájni a fejem. Szegény srácnak vizesre sírtam a pólóját. Letöröltem a könnyeimet, és csendben ültem tovább.

- Ha bármire szükséged van...

Nem mondtam semmit csak bólintottam magam elé bámulva.

- Te mikor tudtad meg? - szólaltam meg pár perc csend után.

- Nem rég. Apa nem sokkal a baleset után már kint volt a helyszínen. Felkeltett, hogy jöjjek át, és nézzem meg, jól vagy e.

- Hát nem vagyok jól. - szipogtam.

- Látom. Most mit fogsz csinálni?

- Nem tudom. Sosem voltam még ilyen helyzetben.

Ebben a pillanatban csörrent meg a mobilom.

- Ki az? - kérdezte Jason.

- Alice.

Alice Garcia pár hónapja jött a suliba. Az elsõ napján mellém ült, és rajtam kívül mással nagyon nem is beszélgetett. Így elkezdett velem barátkozni.

Felvettem a telefont.

- Haló?

- Szia Liv.

- Szia.

- Hallottam mi történt. Nagyon sajnálom. Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj.

- Rendben. - és leraktam.

- Hát ezt elég rövidre zártad.

- Most tudtam meg, hogy a szüleim meghaltak, bocs ha kicsit magam alatt vagyok! - néztem a haveromra szúrós kisírt szemekkel.

- Gyere. - állt fel Jason - Hoztam neked valamit, aminek örülni fogsz. - és már ment is ki a nappaliba.

- Mit? - kérdeztem, miközben kivánszorogtam a szobámból.

- A kedvencedet.

Akármennyire is szomorú voltam, a szemem most is felcsillant.

- Csak nem TIRAMISUT?