Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

62. Menjünk be

Szép lassan mentem a bejárat felé. Minél közelebb értem, annál pontosabban meg tudtam mondani a rám váró árnyak helyzetét.

- Ahaaa 4 a múzeum bejáratánál, még 4 a bunkerhoz vezetõ folyosón a plafonon. Nézzük a bunker bejáratát... Hopp, itt már 6an vannak, azta paszta! Nem fogok unatkozni... És akkor van még az átjáróban itt-ott egy, de az már gyerekjáték! - motyogtam magamban - Nézzük meg Leonék mivel állnak szemben... - ez beletartott egy kis idõbe - Húha! Csöppet sokan vannak... Úgy 40-en. Fejenként 20... Na õk sem fognak unatkozni! Mondjuk nem ártana tájékoztatni õket errõl... Milyen jó, hogy nem gondoltam bele, hogy hogy fogunk kommunikálni! Na, de kitalálunk valamit... Ha már úgy is az elme kövének õrzõje vagyok, megpróbálkozom a telepátiával. Wandával és Vízióval már sikerült...

Szóval behunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. Nem nagyon csináltam még ilyet. Megkeresni valakinek a tudatát ébren... Talán nem ártott volna megkérdezni Lokitól ezt-azt, amíg Asgardban voltunk... Na de most már mindegy!

Ugyanazt próbáltam, mint mikor a levegõvel keresek meg valamit. Csak most a tudatommal. Egy ideig nem történt semmi, nem "láttam" semmit, csak sötétséget (igen, tudom, hogy csukva volt a szemem). Aztán... Halvány, színes, fénylõ füstöket vettem észre. Minél tovább néztem õket, annál erõsebbek lettek. Mindegyik mutatott valahova, valamelyik vékonyabb vonalat képzett, valamelyik vastagabbat, gondolom attól függött ki milyen messze van. Láttam egy kék színût, ami olyan volt, mint a hullámzó tenger. Mellette volt egy... nem is tudom milyen színû... A villámlásra emlékeztetett.

- "Na, megvagytok!" - mondtam magamban, majd elkezdtem fejben követni a füstöket.

Egy pillanatba se telt, mire elértem hozzájuk. A szemem azonnal kipattant, amint rájuk "kapcsolódtam".

- Leon! Thor! Hallotok engem? - szólaltam meg.

- Lorin? - kérdezték egyszerre.

- Hol... Hogyan? - kezdte Leon.

- Telepátia. Megtaláltalak titeket.

- Akkor most benne vagy a fejünkben? - kérdezte Thor.

- Hát... Valamennyire... A privát gondolataitokat nem hallom, nyugi.

- Még szerencse... - motyogta Leon.

- Ha minden jól megy, és nem ütnek ki, végig rátok leszek kapcsolódva, így tudunk beszélni. Tájékoztatás képpen mondom, hogy 40-en várnak rátok a bejáratnál. Kössétek fel a gatyátokat!

- Hát ez nagyon jó! - sóhajtott Leon - Nálad hányan vannak?

- Összesen? Úgy kb 20-an. Nektek is jut fejenként 20... Aztán még egynéhány a folyosókon.

- Hát... - szólalt meg Thor - Volt már több!

- Na jó, én mindjárt odaérek. Remélem nem sokára ti is. Nehogy átküldjék a fele sereget hozzám...

- Ne csinálj semmi hülyeséget! - montda Leon köszönés képpen.

- Ezt már hallottam! - sóhajtottam, majd "lenémítottam a vonalat".

Csak akkor fogom õket hallani, ha õk, vagy én úgy akarom.

10 méterrel a múzeum elõtt megálltam. Nem láttam szinte semmit, de hallani mindent hallottam. Tisztán hallottam az árnyak hörgését, azt is meg tudtam állapítani, hogy melyik irányból jön. Elõvettem a zseblámpámat.

- Nos akkor - vettem egy nagy levegõt - Vágjunk bele!

Lassan megindultam, miközben megkerestem az összes medált, ami az árnyaknál volt. Egy erõs rántással kirántottam õket a helyükrõl, majd a földhöz vágtam. Sok ezer darabra törtek, majd elporladtak. Az árnyak azonnal megindultak felém. Felkapcsoltam a zseblámpámat és magam mellett kezdtem lebegtetni, miközben elõvettem két tõrt. Lehet, hogy alig láttam valamit, de annál több mindent éreztem. Akár csukott szemel is harcolhattam volna... Bár az már nagyon hihetetlen lett volna... Na meg persze rohadt menõ, de inkább tartogattam késõbbre.

Az elsõ rám akart ugrani, de a pofájába világítottam. Aztán suhintottam egyet a tõrömmel, és rögtön egyel kevesebb árny lett. A többi három megpróbált bekeríteni. Elõttem volt kettõ, és a hátam mögött volt egy. Ugyanakkora távolságban volt mind a három. A zseblámpa fénye egyikõjüket sem érte el. Szóval, vagy felerõsítem a fényt, ami jelen pillanatban nem állt módomban, vagy közelebb megyek.

- Akkor menjünk közelebb, és üssünk két legyet egy csapásra! - mondtam, majd elkezdtem futni az elõttem lévõ két árny felé.

Onnan tudtam, hogy megfelelõ távolságba értem, hogy mind a ketten egy pillanatra megtorpantak. A következõ pillanatban elhajítottam a tõrjeimet, amik nyílegyenesen száguldottak az árnyak nyaka felé. Aztán már csak egy maradt. Nem is kellett megfordulnom ahhoz, hogy legyõzzem.

Bejutni a múzeumba gyerekjáték volt. Éreztem a többi árny mozgását, de ők a bunkerhoz vezető folyosón, a "titkos" bejáratánál és az a mögötti folyosón vártak. Akár nézelődhettem is volna, ha lett volna rá időm... Na meg kedvem.

- Most már csak meg kell találni az ajtót! - sóhajtottam.

Nem emlékeztem, hogy Wanda bármit is mondott volna az átjáró pontos helyéről. De szerencsére elég könnyű dolgom volt, mert csak követnem kellett a megérzéseimet, amik elvezettek az árnyakhoz. Már csak abban reménykedtem, hogy nem küldenek erősítést erre a részre, és hogy Leonék is rendben vannak. Na meg persze abban, hogy Godwin még nem jött rá, hogy a múzeum felől megyek be. Ha jól számoltam, Leonék kb akkor kezdik majd meg az "ostromlást", mikor már beértem a titkos folyosóra. Vagyis sietnem kell!

- Na jó, pörögjünk fel! - mondtam, majd elkezdtem futni arra, amerre sötét barátaimat éreztem.

Teremből terembe futottam, már kezdtem azt hinni, hogy csak körbe-körbe megyek, mikor elértem egy hosszú, zsákutcás folyosóra. Sok ajtó nyílt erre a folyosóra, valószínűleg az itt állomásozó katonák szobái lehettek. Nyeltem egyet. Hallottam, ahogy 4 árny felém kúszik a magas plafonon. Körülnéztem.

- Itt már nem lesz annyi hely harcolni, mint kint volt - állapítottam meg.

Egy dologban viszont jobb volt. Voltak bent lámpák.

Egy helyben álltam, és vártam míg közelebb érnek hozzám. Közben megkerestem a medáljaikat. Volt akinél 2 is volt.

- Gyertek csak... - motyogtam.

Már csak pár méter választotta el őket attól, hogy fölém érjenek. Megálltak, és arra készültek, hogy rám vessék magukat.

Behunytam a szemem. Vártam a megfelelő pillanatot.

Hallottam, ahogy az egyik halkan felhördül, így jelezve a többinek, hogy ugorjanak. Elrugaszkodtak. Azonnal kipattant a szemem. A jobb kezem hátra lendült. Kitéptem az árnyak nyakából a védelmet nyujtó medálokat, majd ugyanazzal a lendülettel a bal kezemet feléjük lendítettem. Mire az árnyak elértek, egy-egy tőr állt ki belőlük, és holtan zuhantak a padlóra.

- Ez így könnyű volt... - gondoltam, miközben visszalebegtettem a tőröket - Túl könnyű!

Ismét a megérzéseimet követve megindultam. Kicsi félelem volt bennem, ahogy elhaladtam az ajtók mellett. Pontosan tudtam milyen érzés, mikor neked vágják az ajtót. A 8-as számú előtt torpantam meg. Tudatalattim azt súgta, álljak hátrébb. De mire megmozdulhatam volna, az arcomba robbant az ajtó.