Lorin Anderson - MARVEL fanfiction [SZÜNETEL]

7. RIP ajtó

Miután Jason elment, egész délután és egész éjjel a könnyvel a kezemben gyakoroltam a tárgyak levegõbe emelését. Bár most megpróbáltam semmit sem összetörni. Párnákat meg ceruzákat próbáltam reptetni kisebb nagyobb sikerrel. Ki hitte volna, hogy ennyire kimerítõ lesz!

Szó szerint addig nem hagytam abba, amíg össze nem rogytam. Felszerencsétlenkedtem magamat a kanapéra és bámultam a plafont. Úgy döntöttem, lejegyzetelem a napi tapasztalataimat, hátha segít majd a következőkben. Mivel épp nálam volt a könyv, és már megtanultam, hogyan kell a kezembe reptetni egy tollat, írni kezdtem az üres lapokra.

Két és fél oldalt teleírtam a megfigyeléseimmel és a próbálkozásaimmal. Például megfigyeltem, hogy mikor használom az erőmet, a kezem halvány fehéres fényt ad ki magából, és mintha a lebegtetett tárgy körül is fehéren világítana a levegõ. De csak halványan.

- Micsoda egy nap! - sóhajtottam, majd a könnyvel a kezemben elaludtam.

Reggel egy nagy csattanásra ébredtem fel. Véletlenül kiejtettem a könyvet a kezembõl.

Lassan felkeltem, és kiropogtattam a tagjaimat. Nem is olyan kényelmes a kanapén aludni. Lefürödtem, átcseréltem a ruháimat és már indultam is le a boltba. Eléggé kifosztottam a hûtõt, a müzli is elfogyott és lassan már ebédidõ, ráadásul még nem is reggeliztem.

Szépen telepakoltam a kosarat és rohantam a pénztárhoz. A sor most is kecsesen kanyargott, és olyan lassan haladt, hogy azt hittem, már nem fogom megélni, hogy fizessek.

Kb egy 20 percnyi álldogálás után végre én következtem. Kidobáltam a cuccokat, fizettem, majd gyorsan távoztam a nagy szatyrokkal. Majd szépen beestem az ajtón.

Összedobtam magamnak egy kis rántottát és a nap hátralevõ részét a gyakorlásra fordítottam.

A lebegtetéssel már sikerült a kis tv elõtti asztalt is megemelni. És ezért úgy döntöttem, mást is kipróbálok. Valami szintén egyszerûbb gyakorlatot kerestem.

Széllökések és áramlatok keltése és irányítása

Ez nem lehet olyan nehéz!

Ó, hogy én mekkorát tévedtem!

Már javában vigyorogtak rám az égrõl a csillagok, de még mindig nem tudtam egy lepkepukinál erõsebb széllõkést összehozni.

- Koncentrálj! - utasítottam magam egyre türelmetlenebbül.

Még egyszer nekiestem, de nem történt semmi.

- Ez így nem fog menni! - sóhajtottam.

Nagy harcban voltam saját magammal.

Egyik énem:

- Pihenj le. Egyél valamit és majd utána folytatod. Nagyon ki fogod meríteni magad!

Másik énem:

- Ne hallgass rá, menni fog ez! Miért pazarolnád el az idõdet pihenésre, mikor helyette gyakorolhatsz? Mi van, ha most végre sikerül?

Majd megszólalt a harmadik fél.

Gyomor:

- Éhes vagyok.

És ezzel meglett a nyertes!

Evés után viszont újra nekiláttam a próbálkozásnak. Túlságosan is fel voltam pörögve, hogy abbahagyjam és várjak vele.

- Most sikerülni fog! - csuktam be a szemem és vettem egy mély lélegzetet.

Az idõ mintha lelassult volna körülöttem. Csukott szemmel, szinte már ösztönösen követtem a könyvben leírt kezdõ mozdulatokat. Szépen lassan, lépésrõl lépésre, nyugodtan csináltam végig a gyakorlatot. És mikor a végéhez értem...

Egy óriási fehér villanással egy olyan erõs széllökést keltettem, hogy mindent feldöntött, ami az útjába került. Szerencse, hogy semmi nem tört el. Én pedik ott feküdtem a földön, és csodálkoztam, hogy mekkora pusztítást okoztam a lakásban.

- Pedig nem rég raktam rendet! - álltam fel, hogy visszarendezzem a nappalit.

És mivel rámtört a lustaság, úgy döntöttem, használom a lebegtetést. Az már úgy is jobban ment. Bár a kanapét saját kezűleg kellett visszaborítanom, de a könnyebb dolgokat seperc alatt a helyükre raktam.

És szépen elmentem aludni.

Volt egy álmom...

Bent vagyok a nappaliban és gyakorlok. Minden ugyanúgy játszódott le, mint ami igazából is történt. Épp felkeltem a földrõl, mikor az ablakomra néztem. Két aprócsak drón lebegett az üveg másik oldalán. Mind a kettõ felém fordult, és ahogy elkezdtem mászkálni a nappaliban, õk a kicsi kamerájukkal követtek.

Furcsa volt, de nem érdekelt annyira, hogy különösebb figyelmet szenteljek nekik. Majd az erõm segítségével visszapakoltam mindent a nappaliban.

A következõ másodpercben már az ágyamban feküdtem. Reggel 6 órát mutatott az éjjeliszekrényemen az ébresztõ.

Éreztem, hogy történni fog valami. Minden egyes porcikám tudta, hogy lesz valami váratlan, és hangos...

BUMM!

Rámtörték a bejárati ajtót.

Erre felriadtam. Reggel volt. Gyorsan az órámra néztem. 6 órát mutatott.

- Francba! - pattantam ki az ágyamból, hogy elrejtsem a könyvem.

Pont sikerült egy jó helyet találnom neki, mikor rámtörték az ajtót. Három öltönyös ember, fegyverrel a kezében sétált be a lakásba.

- Már elnézést! - mentem ki hozzájuk felháborodottan. Mondjuk egy épelméjû ember ilyet nem csinált volna. - Tudják maguk mégis hány óra van?! Ezért fel fogom jelenteni magukat! Mégis, hogy képzelik, hogy csak úgy rám rontanak?! Tudják mégis mennyibe került az az ajtó?! És mégis minek az a pisztoly?

Egyik férfi sem mondott semmit, csak elémdobtak valamit, ami felrobbant. Valamilyen zöld gáz szivárgott belõle, amit sikerült akaratom ellenére is letüdõzni.

- Mi folyik i... - és minden elsötétült.

Az utolsó dolog, amit éreztem az az volt, hogy bevágom a fejemet az asztal sarkába és elterülök a hideg padlón.