Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

57. fejezet

Kopogtattam és amikor benyitottam, Ren már mutatta is a jelünket. Hatalmas vigyor terült el az arcomon és bólintottam. Becsuktam magam mögött az ajtót, közben Ren két óriási lépésből elém lépett és megcsókolt az ajtónak döntve. Nem tudtam mire vélni de határtalanul boldog voltam ettől. Behúzott a hálószobájába és elkezdett lassan levetkőztetni. Figyelte minden mozzanatomat és ahogy egy csupasz bőrfelületet látott, végig csókolta azt. Megfogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem. Nem szólaltunk meg, csak néztük egymást és ennyire közelinek még sosem éreztem Őt. Ezután nagyon érzékien és bensőségesen szerelmeskedtünk az ágyban. Csak ő volt és csak én voltam, csak mi voltunk. Ez a szoba, a mi kis boldogságunk szigete. Csak szorított, én pedig nem akartam elengedni többet. Annyi gyönyört és szép pillanatot adott, amiért soha nem tudok elég hálás lenni. Bár valahogy vissza tudnék adni neki, ebből valamennyit. Annyira szeretem! Vajon ő is ennyire szeret? Én érzem, hogy igen. Nem szükséges kimondanunk egymásnak, mert biztosan tudjuk. Lihegve feküdtünk az ágyban egymásba kapaszkodva és ujjaim újra az oldalát keresték, ahol a selymes bőrét élvezet simogatni de nem hagyta sokáig, hogy ezt tegyem mert gondterhelten kiült az ágy szélére és a fejét a kezébe hajtotta. Feltérdeltem és mögé helyezkedtem. Végig simítottam a hátát és csak vártam hátha mond valamit de Ő csak megrázta a fejét. A hátának simultam a meztelen felsőtestemmel és a karjaimmal átfogtam a nyakát. A hajának döntöttem az arcom és éreztem az illatát. Mélyen beszívtam, Ő pedig megfogta a kezem és kissé megszorította. Szerintem búcsúzik ezektől a délutánoktól. Holnap ilyenkor, már nem tudunk együtt lenni. Én is szomorú lettem de nem szabad, hogy meglássa a szemembe. Így maradtunk egy kicsit de lassan lehámozott magáról és felöltözött. Én is ezt tettem és utoljára még oda léptem hozzá és megigazítottam a pólóját. 

– Jól vagy? – kérdezte és megsimította az arcomat. – Napok óta betegnek tűnsz.

– Persze, nincs semmi bajom csak... – talán most kéne megosztanom vele az aggodalmaimat. – mostanában teljesen úgy érzem, hogy már csak az árnyékod vagyok, Ren!

– És ez olyan rossz? – biccentette félre a fejét. Szerintem nem érti, miről beszélek.

– Nem. – megráztam a fejem. – Nem az. Követnélek bárhová. – válaszoltam neki és rájöttem ha tovább firtatnám ezt a kérdést, talán félreérti és én ezt nem akarom. Átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam. Hosszan és forrón megcsókoltam. Azt akarom, hogy tudja és érezze, hogy én mindig az övé leszek. A csók végett ért és elkellet szakadnunk egymástól. Megfogta a kezem és oda vezetett az asztalhoz. Még pár csavart megkellet húznom, aztán Ren kijelentette, hogy kész van.

Megcsodáltam és már alig vártam, hogy lássam felizzani. A lelki szemeimmel már láttam, ahogy állok Ren mellett és az én kezemben is egy vörös fénykard világít. Istenem, annyira félelmetesek leszünk együtt, kuncogtam bele a saját gondolataimba.

– Azt hiszem elkalandoztál. – hívta fel a figyelmemet Ren.

Basszus, igaza van! Letettem az asztalra a markolatot.

– Most egy fontos rész jön, úgyhogy figyelj! – kezdett bele Ren. – Meditálnod kell és rá kell kényszerítened a kristályra a Te akaratodat. Mivel a Tiéd lesz, neked kell parancsolnod neki. Uralmad alá kell hajtanod, minden áron. Használd hozzá azokat a negatív érzéseidet, amik felgyűltek benned az évek alatt. Düh, fájdalom, magány és csalódottság.

Bólintottam egyet. Hát, ez nem tűnik nehéznek, csak a szüleimre kell gondolnom.

Leültem a szőnyegre törökülésbe, Ren pedig kicsit távolabb a kanapéra. Talán itt lettem ideges. A markomba fogtam a kristályt és meditálni kezdtem. Nem kellett sok idő mire lecsendesítettem az elmém és megint a semmi közepén találtam magam. Már nem a kezembe volt a kristály hanem előttem lebegett és hihetetlenül ragyogott. A kezemmel eltakartam a szemem mert zavarta rikító fény. Csak álltam és néztem, hogy milyen szép.