Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

25. fejezet

Több héttel később...

Rent és Zolát még mindig kerültem, nem beszéltem egyikőjükkel sem azóta. Próbáltam összébb rendezni a gondolataimat, újra és újra átvettem magamban.

Van egy srác aki a Főnököm, néha mintha küldene jeleket, hogy tetszem neki, néha meg mintha teljesen közömbös lennék számára és szegény belül teljesen sérült, olyan mély sebei vannak amiket nem tudom, hogy valaha is be tudok-e gyógyítani. Ami biztos, hogy szeretem és el fogadom olyannak amilyen és mindig támogatni fogom. Ahogy a mellékelt ábra mutatja annak az esélye, hogy össze jövünk közelít a nullához és minden nap ezzel a tudattal kell rá néznem, hogy nem érinthetem meg soha úgy, ahogy szeretném, még is, minden reggel a remény is, együtt kel a nappal és hittel a szívemben ébredek. 

Vagy megszokom, vagy megszököm.

Aztán, van ez a másik srác, akinek tuti van valami hatalmas probléma a fejében mert teljesen feleslegesen és betegesen titkolózik. Aki bármit megtenne nekem mert olyan jó szívű, kedves és úgy érzem, hogy imád engem de többet biztos nem érez irántam. Van egy olyan gyanúm, hogy neki más a zsánere. Nem fog magáról soha, semmit elárulni és soha nem fogom látni a mosolyát, pedig minden nap bízok benne, hogy ez talán egyszer megtörténik.

Vagy megszokom, vagy megszököm.

És ők ketten gyűlölik egymást. Ez nem hiszem, hogy fog változni, tehát ezt már kezdem meg szokni.

Most pedig, már mind kettőt kerülöm és ezt nem bírom megszokni. Megszökni nem akarok mert nem bírnék, ezért el kell temetnem a reményt és el kell fogadnom a tényeket. Tudok így, csapattag lenni és együtt dolgozni Rennel? Tudok így, felhőtlenül együtt lenni és nevetni Zolával? Ezeket a kérdéseket, pedig csak az idő fogja megválaszolni.

A házban ültem és a kávémat iszogattam. Vissza gondoltam, hogy milyen lassan telt is el ez a pár hét. Minden energiámat felemésztette, hogy távol maradjak de még is itt legyek. Ren órái gyakorlással teltek, ha kérdezett válaszoltam de hamar feltűnt neki, hogy elég undok vagyok. Zola párszor megpróbált beszélni hozzám de elnézést kértem és arrébb mentem. Ezért délutánonként körbe jártam a környéket, nehogy véletlenül össze fussak valamelyikkel. Nyuszi teljesen kikészült mert mindenhová jött velem, hátha lenne valami fontos, amiről nem akarok lemaradni de nem történt semmi olyan, ami eltért a napirendemtől, teljesen mostanáig.

Már épp elkészültem és indultam kifelé, amikor hirtelen rossz érzésem támadt, nyúltam a fegyverem után és ebben a pillanatban valaki rám robbantotta az ajtómat, ami több nagyobb darabban szóródott szét és telítette meg a szobát porral. Villámgyors reflexből húztam elő a kardom és csaptam oda de az Erő segítségével kitépte a kezemből és el taszított. Ahogy tudatosult bennem, hogy mi történik, még a levegőben, emeltem a másik kezemet felé és magamhoz rántottam a fegyverét az övéről. Hátra vágódtam egyenesen a háló és a fürdő ajtó közti falhoz. Aú. Ez fájt. A fejem és a hátam is szépen oda csapódott. Felpattantam és aktiváltam a fénykardot. A nappalimat megtöltötte a vörös fény, ahogy lendültem a támadom felé. Kettőt rá suhintottam de ő teljesen védte magát az Erővel. Hm, ez karddal nem fog menni, ezért felé emeltem a kezem, hogy én is eltaszítsam, amikor ő is ugyan ezt tette. A két erő egymásnak feszült és szét pattant. Nagy erővel repültünk két irányba. Ő oda ahol az előbb még én voltam, a falnak esett, én pedig kirepültem az ajtón, mármint ami maradt belőle. Ahogy földet értem, már álltam is fel és felemelt fénykarddal vártam a következő támadást. Örülni kezdtem, hogy kijutottam és ide kint folytatjuk a harcot mert nehogy már a házamat romboljuk le teljesen. Vérző fejjel elő lépet a porfelhőből a „Hogy is hívják Ren csaja".

– Helló! – kezdtem bizonytalanul és megköszörültem a torkomat.

A csaj látványosan végig mért és ennél a pontnál ért oda mindenki. Hát, gyorsak voltak, igazán. Zola az ajtaja előtt állt és fegyverét a szeménél tartotta és becélozta az idegent. Tuti, felismerte de ha egy rossz lépése lenne a csajnak akkor gyorsan kéne mozognia, hogy Zola el ne találja. Ren neki dőlt a saját ajtajának és engem nézett, biztos furcsa látvány lehetek támadásra kész beállásban, egy vörös fénykarddal a kezemben. Gondolom, elég poros a ruhám és a hajam is szanaszét áll. A többiek kissé meglepődve és értetlenül emelték a fegyverüket a nőre és várták, hogy parancsot adjak vagy esetleg Ren mondjon valamit. Bármit.

– Szióka! Bocsi, hogy csak így rád törtem de fontos lenne beszélnünk. – mondta és kicsit szaporábban vette a levegőt. Fekete haja most össze volt fonva és sokkal ijesztőbbre volt sminkelve, mint legutóbb. Vörös ruhája, kihívóan emelte ki az alakját. Sokkal jobban nézett ki mint én és ez kissé dühített. 

– Esetleg kopoghattál is volna! – válaszoltam és próbáltam vissza fogni a lihegésemet. Baromira csúnyán néztem rá, aztán Renre, utána megint a nőre. Ren megforgatta a szemeit de a légkör még mindig feszült volt.

– Ne vessz el a részletekbe. – és legyintett. – Rá érsz most? – kérdezte angyali arccal, mintha nem két perce törte volna rám az ajtót. Nem húzhattam ezt már tovább de szívem szerint megöltem volna itt és most, csak sajnos, láthatóan nagyon erős. Lehet, jobb ha most még nem leszek az ellensége, ezért leengedtem a fegyverét és deaktiváltam. Intettem a többieknek, hogy nyugi van. Felé nyújtottam, ő a tenyerét mutatta és már repült is bele a fénykard. Ezt a trükköt én is tudom, nem kell felvágni. Előre emeltem a kezem és hívtam a kardomat. Villámgyorsan jött is felém, egy mozdulattal kaptam el és csúsztattam vissza a hüvelyébe.

– Hol akarsz dumálni? – kérdeztem még egy kicsit nyersen mert nem viselem ezt túl jól.

Elindult a korábbi sátrunk felé, mentem utána de még először Renre pillantottam, akinek a tekintette semmit sem árult el, utána Zolára néztem, akinek pedig ki ült az aggódás az arcára. Bólintott egyet és én pedig vissza intettem neki. Közben Xelian áradozott, hogy milyen jó a reakció időm, meg gondolom próbált kedves lenni de nem bírom ha valaki megjátssza magát.

Leültünk a sátor alá elég, messze egymástól de pont jó távolságban.

– Mit akarsz? – kérdeztem flegmán és közben még rendeztem a hajam.

Csúnyán nézett rám sötét szemeivel. Végre nem játssza meg magát.

– Csak meg akartalak nézni magamnak. Tudod, hogy ki vagyok? – és megsimította a tetoválását a kezén.

– Nem, bocsi. Tudnom kéne? – hazudtam.

– Borzasztóan hazudsz. Ren mondta, hogy már szóba jöttem közted és közte. – mintha megnyomta volna a közte szót.

– Nem emlékszem. – és megvontam a vállamat de úgy csináltam mint aki agyal rajta. – Ja! Megvan, ha jól emlékszem, úgy mondta Ren, hogy a csaj aki nem a barátnője. – megnyomtam a nem szót és ezen elkezdtem őszintén nevetni.

– Még, drágám. Még nem. – mondta és kivillant a nyelvében lévő testékszer is. Meg sem tudom számolni, hogy a teste hány helyen van kilyukasztva.

– És nekem ehhez meg mi közöm? – nyögtem ki két nevetés között. Minden szó ami Rennel kapcsolatos volt égette a torkomat. 

– Miért nem beszélsz vele? – kérdezte hirtelen, nekem meg mintha félbe vágták volna a nevetésemet.

– Hogy mi van? – kérdeztem vissza komolyan, hátha csak rosszul halottam.