18. fejezet

630 30 3
                                    


Reggeli után kiültem a pályára és Zolának mondtam, hogy ha fura dolgot csinálok meditálás közben, inkább állítson le. Megígérte, ezért teljesen nyugodtan neki ültem.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy lehetne elérni az Erőt és vissza gondolva arra amit Ren mondott eszembe jutott, hogy ha szó szerint értelmezem, akkor egyszerűen csak valahogy beszélnem kéne a kis Midikloriánokkal.

Behunytam a szemem és kiürítettem a fejem. Nem gondoltam semmire. A lélegzésemre figyeltem és egy idő után már a szívdobogásomat hallgattam. Ahogy lüktet a vérem és benne buliznak a kis Midik, beúsztak a szemem elé kis pontocskák képébe és zsizsegtek jókedvűen. Néztem őket és muszáj volt köszönöm nekik.

– Sziasztok! Johanna vagyok. Tudnátok segíteni? Fel szeretnék emelni az Erővel egy kis kövecskét.

Vártam hátha válaszolnak de nem volt semmi reakció. Kissé távolodtam tőlük mert hátha csak szégyenlősködnek előttem de semmi. Hát, legalább bemutatkoztam nekik. Kinyitottam a szemem és most más módszereket is kipróbáltam. De egyik sem hozott áttörést. Nézegettem a követ és a kezemben forgattam.

– Pedig, csak ezt a kis követ szeretném lebegtetni, szerintem nem olyan nagy kérés. – gondoltam és ekkor a kő felemelkedett. Néztem a kavicsot, ahogy a kezem felett lebegett.

– Most, legyetek kedvesek letenni a kezembe. – mondtam a fejemben és a kő lehuppant finoman.

Oké, oké! Iszonyat boldog lettem ettől!

– Köszönöm! Köszönöm! Ti vagytok a legjobb kis Midik!!! – kiáltottam bele a gondolataimba. Már most imádom ezt az egészet. Kár, hogy eddig, azt sem tudtam, hogy a véremben laknak bizonyos életformák . Bár, hallanám őket. Megfogadtam magamnak és nekik is, hogy ezentúl minden nap, még ennél is jobban fogok arra koncentrálni, hogy egyszer meg halljam a hangjukat mert nélkülük ez nem megy. Addig a napig pedig, remélem máshogy fogják tudatni velem az Erő akaratát. Talán látomásokat küldenek vagy csak simán érezni fogok dolgokat. Ki tudja?

Folytattam a meditációt és csak összpontosítottam. Távol tartottam magam a hallucinációktól. Találtam egy kis helyet, a fény volt jobbra és a sötét balra.  Én pedig pont középen álltam. Egy lépést sem tettem egyik irányba sem. Pedig, mindkettő olyan csábító dolgokat mutatott, amire mindig is úgy gondoltam, hogy vágyom. A fény kínálta a békét, a harmóniát a nyugodt, családias hosszú életet. A sötét oldal magát Rent kínálta, végtelen erőt és hatalmat, magas pozíciót. De igazából, életben maradni mindkettő nélkül is tudok és ha őszinte vagyok, én most egyik oldalhoz sem tartozom. Választani sem tudnék. Ahogy meditáltam arra jöttem rá, hogy már mind két oldallal használtam az Erőt. Először dühös voltam és úgy moccant meg a kő, másodjára nyugodtságot éreztem és becsukódott az ajtó. Most pedig, csak kértem és megkaptam. Hosszú és nehéz lesz az út odáig, hogy úgy használjam az Erőt, mint Ren. Most még beszélnem kell hozzájuk de ha sokat dolgozom ezen, akkor a jövőben akár mozdulatokkal vagy reflexből fogom az Erőt használni. 

Zola hangját hallottam meg kívülről. Mintha beszélne valakihez. Aztán elkezdett rázni. Amikor kinyitottam a szemem Ren állt előttem. Olyan közel volt, csak karnyújtásnyira. Ilyen közelségben még jobban nézett ki de annyira meglepődtem, hogy léptem egy hatalmasat hátra és így finoman kihúztam magam a kezei közül. Ren sóhajtott egy nagyot.

– Jól van, fenn vagyok. – mondtam és rá néztem Renre, aztán Zolára. Észre vettem, hogy már megy le a nap. Nem reggel kezdtem el meditálni?

– Mi történt? – kérdeztem de Ren nem válaszolt csak nézett. Talán aggódott vagy csak mérges volt?

– Akkor én megyek. A magyarázkodást Rád hagyom. – mondta Ren Zolának és elsétált.

Kérdően néztem Zolára de ő ezt úgy sem látta.

– Zola???

– Bocsánat, nem akartam Rent ide hívni de nem bírtalak magadhoz téríteni és már elfogytak az ötleteim. – mondta bűnbánóan.

– Semmi baj. Nagyon elmerültem. Sajnálom ha megijesztettelek.

– Hát, tényleg ijesztő volt de azért még mindig jobb volt, mintha felrepítenél mindent magad körül.

Ennek már a gondolata is vicces volt. Talán majd egyszer.

Vissza mentünk a táborba vacsorázni.

Este nem tudtam aludni és kisétáltam a tisztáshoz. Elfeküdtem és néztem az eget. Most is csak az Erőn és Renen járt az eszem. Volt, amikor egyszerre a kettőn. Lehet, bele fogok lassan örülni.

Hirtelen, fura érzésem támadt. Felültem és körbe néztem. Nem tudom, hogy mire de biztos, figyelmeztet valamire. Ekkor zajt hallottam és láttam, ahogy Ren siklója felszáll és mintha láttam is volna Őt. Bevillant, hogy Nyuszin lesz egy üzenetem. Vissza siettem és már Nyuszi várt az ajtóban.

– Gazdám, jött egy üzeneted Kylo Rentől. – közölte velem izgatottan.

– Jó, menjünk be és mondhatod is.

Beértünk, levettem a sisakom és már kezdte is.

– Parancsot kaptam és indulnom is kellett vissza a Supremacyre. Snoke Legfőbb Vezér hajójára, hogy személyesen tegyek neki jelentést. Maximum két nap és vissza térek. Addig ne csináljatok semmi hülyeséget. – üzenet vége.

– Franc! – mondtam és arra gondoltam, hogy holnap lett volna óránk. Két nap nélküle. Már is lelki fájdalmat éreztem.

*

Másnap nem volt sok kedvem még az ágyból is kimászni de erőt vettem magamon és kiültem a tűzhöz, hogy lássák élek még. Zola oda ült mellém. Úgy csináltam, mint aki nagyon elfoglalt mert tisztítja a kardját.

– Joey, te is megkaptad az üzenetét? – kérdezte.

– Igen, meg. Elég bosszantó. Elmarad az órám. – morogtam. Nem tudom pontosan, hogy igazából az zavar-e, hogy nem látom Őt most két napig vagy tényleg az elmaradó Erő gyakorlás miatt mérgelődők. 

– Én nem sajnálom egyáltalán, hogy most nem lesz itt pár napig. Kicsit lehet lazítani. – fújt egyet Zola. Mintha gondtalanabbnak tűnne.

– Ez igaz. De azért, kint leszel a pályán? Lehet, meditálnék egy kicsit.

Zola kissé lefehéredett.

– Biztos, hogy akarod? Nincs itt Ren, hogy felrázzon, ha nem ébredsz fel magadtól. – most már újra gondterhelt lett.

– Ne aggódj felfogok. De ha esetleg mégse, akkor most már láttad, hogy csinálja Ren. – mondtam neki viccesen.

– Oké, de én nem vagyok Ren. – válaszolta.

– Tudom. – mondtam és gondolatban hozzá tettem, hogy – Sajnos. – sóhajtottam egyet.

Később, kimentem én is a pályára és leültem meditálni.

Sok ideig tartott, hogy ki tudjam üríteni a fejem, rájöttem, hogy nagyon nehéz üresnek lenni, ha minden percben hiányérzetem van. Szólítgattam a kis Midiket de megint csak egyoldalú volt a beszélgetés. Most már figyeltem arra is, hogy érezzem az idő múlását. Néha tartottam egy kis szünetet és figyeltem Zolát, aki néha-néha aggódó szemmel figyelt. Nagy terhet tettem rá és nem is gondoltam erre. Mielőbb le kell vennem a válláról ezt.

Fel is pattantam és szóltam neki, hogy mára végeztem és köszönöm, hogy vigyázott Rám.

El sétáltam a tisztáshoz és ott folytattam az edzést. Most a kőreptetést kezdtem gyakorolni. Még mindig fura látni, ahogy lebeg a kavics. Gondolom, majd hozzá szokom. Remélem, az edzések végén idővel, már a nézésemmel is sikerülni fog ez a trükk. Estére már annyit gyakoroltam, hogy utolsó kísérletre, pár másodpercig, úgy is sikerült, hogy csak rá mutattam és erősen néztem. Nagyon nyers volt még de sikerült és úgy érzem, hogy fejlődő képes vagyok.

A vacsorára vissza értem és Renről nem volt semmi hír. Este, még a szokásos helyen beszélgettek a fiúk és én is ott voltam de elég hamar leléptem, mert nagyon kifárasztott ez a nap.

Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]Kde žijí příběhy. Začni objevovat