Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

45. fejezet

Már vigyorogva ébredtem reggel. Kipihent és boldog voltam. Biztosra vettem, hogy a hajam kócos és talán még a nyálam is kifolyt alvás közben de még így is, csak mosolyogni tudtam. Ren a szokásos helyén teázott és nem tudta nem észre venni, hogy fülig ér a szám. A csészéje felett hosszan nézett és végül rám kacsintott. Ettől teljesen bevörösödtem és gyorsan inkább becéloztam a fürdőt. Amikor kilibbentem, már útra kész voltam. Leültem oda ahol az asztalnak kellett volna lennie de már nem volt ott.

– Kivittem és elnézést kértem a baleset miatt. Ma kapunk egy másik asztalt.

– Nem haragudott a Bácsi? – néztem fel a teámból.

– Hát lehet... Nem nagyon ismerem fel arcról, másoknál az érzelmeket de az biztos, hogy többször mondta, hogy antik volt. – elgondolkozott ezen.

Én ezen is csak derülni tudtam, ma nem hiszem, hogy bármi eltudná rontani a kedvemet.

Ahogy kevergettem a teámat csak Rent tudtam nézni. Kissé elkalandoztam és már csak arra lettem figyelmes, hogy harapdálom a szám szélét. Amikor tudatosult bennem, gyorsan abba hagytam de addigra már Ő is észre vette.

– Öhm, ma is barlangászunk? Lehet, hogy egy élet is kevés lenne, hogy én ott találjak egy nyamvadt kristályt. – kérdeztem szórakozottan.

Ren sóhajtott egyet.

– Az nagyon sajnálatos lenne mert annyi időnk nincs. Egy hónapot kaptunk, ha ez idő alatt nem találsz, akkor kristály nélkül megyünk vissza és nagyon csalódott lesz a Legfőbb Vezér! Meg én is. – mondta és szigorúan nézett rám.

– Értem. Akkor mindent bele adok, hogy találjak egy megfelelőt! – válaszoltam.

Aha. Szóval most már kevesebb, mint egy hónapunk van. Ez a megállapítás vegyes érzéseket keltet bennem. Túl soknak tűnt, hogy a barlangba töltsem de ahhoz túl kevés, hogy kettesbe legyünk Rennel. 

– Remélem is! – bólintott egy aprót.

Felállt és már elindult öltözni, amikor hátra nézett rám.

– Amíg elkészülök nyugtasd meg Zolát, hogy még nem vesztél el a barlangok útvesztőjében!

Ettől még nagyobb lett a mosolyom, most már szó szerint ragyogtam.

– Köszönöm!!! – mondtam hálásan és már hívtam is magamhoz Nyuszit.

Az üzenetben próbáltam tömör lenni és rengeteg elnézését is kértem. Szabadkoztam, hogy nem fogok tudni írni mert itt árnyékolja valami a lefedettséget meg ilyenek de biztosítottam arról minden rendben és sokat dolgozok azon, hogy minél hamarabb haza érjünk. Kérdeztem, hogy mi a helyzet otthon, aztán írtam, hogy addig élvezze ki a szabit, amíg vissza nem viszem Rent. Megnyugtattam, hogy hosszabb szünetekkel de írni fogok és most kivételesen ne aggódjon. Minden rendben van!

Elégedetten elküldtem az üzenetet és Ren is pont elkészült. A délelőttöt megint a barlang legmélyebb pontján töltöttük de most, ahogy leértünk Ren felemelte a kezét és a hüvelyk és mutató ujját összeérintette. Ez volt a jelünk. Behunytam a szemem és két pillanatig koncentráltam, még ki sem nyitottam, amikor Ren szája már rajta volt az enyémen és mohón csókolt, mintha már száz éve nem érhetett volna hozzám. Kinyitottam a szememet és miután elvált a szánk egymástól, csak annyit tudtam lihegni.

– Jó reggelt! – és megsimítottam és az arcán megpihentek az ujjaim.

Ő picit jobban beledöntötte az arcát a kezembe és szorosan tartott.