Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

6. fejezet - 18+

Másnap, már minden rossz érzés olyan volt, mintha csak álmodtam volna. Zolát a reggeli környékén elkaptam és próbáltam kifaggatni, hogy mi volt a tegnapi nagy bulin.

– Nem volt semmi se. Csak dumáltunk. Tudod, hogy szokott ez kezdődni. – legyintett. – Egyik kis senki elkezd hencegni, valami nevetséges harctéri győzelmével, erre rá tromfol a másik kis senki. – megvonta a vállait. – Miért nem ültél oda hozzánk? – kérdezte.

– Nem akartam zavarni. – mondtam. – De egyébként, úgy néztetek ki, mint akik jól szórakoznak.

– Én csak nevettem rajtuk, annyira egyszerűek. Legközelebb ülj nyugodtan mellém, foglalok helyet és utána együtt nevetünk ezeken. – kacsintott rám.

– Rendben! – mosolyogtam. Ilyenkor olyan melegség öntötte el a lelkemet, amit már nagyon rég óta nem éreztem. Törődik velem valaki.

De tudtam nagyon jól, hogy ez nem igazi. Csak szerettem áltatni magam mert Zola ugyan olyan volt mint én. Biztos vagyok benne, hogy 5 Kreditért simán kinyírna. Miért lennék neki fontos? Még a nevemet sem tudja. Bár jó lenne ha tévednék. Végül is még csak 4 napja ismerjük egymást.

A nap további részében minden úgy történt mint előző nap, mindenki ment a dolgára. Főleg edzeni.

Én is így tettem de most nagyon figyeltem, hogy ne aludjak el. Rent se reggel, se nap közben nem láttuk. Lehet, nem is volt a bolygón. Remélem nem előlem bujkál.

Vacsora után a srácok megint elkezdtek beszélgetni. Zola is oda ült és intett a fejével, hogy menjek. Hát, gondoltam mit veszíthetek. Próbáltam feltűnés mentesen oda menni. A másik oldalamon egy széles pengéjű bárdkardos srác volt. Megakadt a szemem a fegyverén, ilyet is ritkán látni.

Eltelt egy kis idő és tényleg igaza volt Zolának, ezek a sztorik szimpla farok méregetések voltak.

Jó, mondjuk egyszer kétszer össze néztünk, hogy „basszus, mik vannak" és halkan nevettünk. Aztán egyre nyomasztóbb lett a légkör számomra. Körbe néztem és úgy tűnt, hogy mindenki jól szórakozik de eszembe jutott, hogy 5 nap múlva pedig halomra fogják gyilkolni egymást. Feltettem magamnak a kérdést, hogy még is mit keresek én itt? Nekem nagyon nem kéne itt lennem. Ezeknek az embereknek minimum a fele meghal és biztos, hogy egy kettő miattam fog eltávozni. Egyre gyorsabban vettem a levegőt és csak a menekülési útvonalon járt az eszem.

– Jól vagy? – kérdezte suttogva Zola és megérintette a kezem. Rá néztem és még jobban kétségbe estem mert mi lesz ha Zolával össze kerülünk a párbajon? Meg tudnám ölni? Ő megölne?

– Jól, csak eszembe jutott valami, mindjárt jövök. – válaszoltam és sietve távoztam.

Egyre jobban ziháltam, mire a tisztáshoz értem. Össze vissza dobogott a szívem és egyre rosszabbul éreztem magam.

Nem akartam Rennel találkozni ezért a tisztás távolabbi sarkába húzódtam és levettem a maszkot. Már nagyon fojtogatott. Magam mellé tettem, kapucnimat feltettem és csak néztem ki a fejemből. Próbáltam lecsillapodni. Kellett egy kis idő mire össze kaptam magam de megfogadtam magamnak újra és újra, hogy minden áron életben maradok és ez általában megnyugtatott.

Ekkor feltűnt a tisztáson Ren. Hirtelen eggyé váltam az aljnövényzettel, így szerencsére nem látott meg. Még mindig ziháltam de erőt vettem magamon és a sisakomat lassú ám de biztos mozdulatokkal felvettem. Kinéztem Renre. Látszódott, hogy ideges és keres valamit. Persze, nem az arcáról láttam, mivel a maszk ugyanúgy rajta volt, mint eddig. Hanem forgatta a fejét és gyorsan vette a levegőt. Ez jól elterelte a saját nyomoromról a figyelmemet.