Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

49. fejezet

3 héttel később...

Eddigi életem legboldogabb időszakának, utolsó napjára ébredtem és még épp csak hajnalodott. Néztem Őt, ahogy alszik és olyan békés volt. Halkan kicsúsztam mellőle, felvettem a köntösét és kiültem egy forró teával a teraszra. Délelőtt még kimegyünk a barlanghoz hátha, de nem látok sok esélyt rá, aztán megyünk haza. A többiek már nagyon várnak minket. Zolával minden héten beszéltem és náluk nem történt semmi. Végül is nálunk sem, éltük a fiatalok boldog és felhőtlen életét. Amennyit tudtunk, együtt voltunk és amikor nem érinthettünk egymást, akkor próbáltuk a másikat jobban megismerni. Így, hogy együtt is éltünk, hamar össze csiszolódtunk és nem veszekedtünk azóta egyszer sem. Sokat sétáltunk a faluban és olyankor teljesen átlagosnak éreztük magunkat. 

"Bár Ren az átlagosnál azért sokkal magasabb volt, ezért a falusi emberek közül, csak egy teljes fejjel lógott ki, ami végül is nem volt olyan feltűnő, csak vicces és ez talán azon a kisebb utcai fesztiválon tűnt fel a legjobban, amin tömeg volt és amiért egy csomót könyörögtem, hogy nézzük meg de cserébe a lelkemre kötötte, hogy nem szabad feltűnést keltenem. Az egészet végig nevettem mert mindenki Rent bámulta.

– Még jó, hogy nem szabad feltűnőnek lennünk! – kuncogva böktem oldalba.

Ő csak a szemét forgatta erre és akkor már százszor megbánta, hogy beadta a derekát. Hirtelen megálltam egy árus bódéjánál és Rent is visszarántottam.

– Ez gyönyörű szép! – mosolyogtam egy rettenetesen Öreg Nénire. Kezembe vettem egy tálat, ami szemmel láthatóan, valamikor el volt törve de színes lakkal összeragasztották a porcelán mozaikjait. Így, a tál része lett, a törés és a javítás is.

Körbe forgattam a kezemben és Ren is odahajolt, hogy megnézze.

– Ez mennyire filozofikus! Menjünk tovább... – mondta és az arcomat fürkészte.

Az apró Nénire néztem és visszaadtam neki. Valami más nyelven kezdett el beszélni hozzánk és nagyon sokszor mondta ki azt a szót, hogy „kintsugi". Biztos, ez volt a neve az eljárásnak. Bólintottam egyet és integettem, miközben Ren elhúzott."

Rémálma azóta egyikünknek sem volt és nagyon reméltem, hogy soha többet nem is lesz már. Teljesen megnyugodtunk mindketten. Rennek sokat halványultak a karikák a szemei alatt és szerintem az enyémek is javultak. Szóval, minden idilli volt, csak maximum a kristály miatt voltunk néha stresszben. Már mindenhogy és mindenhol kerestük. Kicsit elfogytak az ötletek.

Néztem a napfelkeltét és Ren kibotorkált takaróval körbefogva.

– Nem az én köntösöm van rajtad? – kérdezte és ásított egyet.

– De. Nem akarsz még aludni kicsit? – kérdeztem vissza.

Megrázta a fejét. Ha nem, hát nem. Töltöttem neki a forró teából és kómásan iszogatta. Talán, ez volt az utolsó normális közös reggelünk. A nap csodaszép volt, ahogy felkelt, éreztem az arcomon a melegét és már most hiányzott. Visszamegyünk arra a borongós, szürke bolygóra. Épp, hogy csak összeszedtem egy kis szint, erre megint ki fogok fakulni. Egyre homályosabban láttam és akaratlanul is legördültek a könnycseppjeim.

Ren kérdően és szomorúan nézett rám.

– Nem akarok visszamenni. – adtam meg a választ, a ki nem mondott kérdésére.

– Tudom, de muszáj. Én is addig maradnék, amíg nem találsz egy kristályt de érzem, hogy ma biztos sikerrel jársz! 

Bólintottam egyet és tudtam, hogy csak vigasztalni próbált. Csendben néztünk ki a fejünkből, most nem szabad elszomorodnom. Fel a fejjel! Ha nem is találok kristályt, akkor is megérte eljönni ide. Álmaimba sem hittem, hogy ekkora ajándékot fogok kapni az élettől. Igen, én csak nyertem ezzel, Rent és ezer élményt kaptam. Ettől máris jobb lett és rámosolyogtam. Az aggódás így eltűnt a szeméből és már ő is felszabadultabban tudta kortyolgatni a teáját.