Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

9. fejezet

Mindenki úgy kelt fel, hogy szétmegy a feje. Zola reggeli környékén oda vonszolta magát hozzám. Vártam vajon mit akarhat de csak szenvedni jött. Nem bírtam ki és megkérdeztem.

– Minden oké?

– Nem, dehogy. A tegnapi nap minden értelemben szörnyű volt. Először is, régen fájt már így valami, aztán volt ez a teszt is. – finoman oldalba böktem – Aú!

– Nem vagy vicces. – szidtam le. – Tudod, hogy lelkiismeret furdalásom van miatta. Tényleg nem történt semmi érdekes, amit nem mondtam el.

– Aha, akkor honnan tudja a neved? Nem emlékszem rá, hogy itt dumáltatok volna bármikor is. – mondta szemrehányóan. – És észre vettem, hogy eljárkálsz valahová minden este. – aztán sóhajtott egy hatalmasat és kedvesen folytatta. – Ne haragudj Joey, nem az én dolgom. Nem akarlak számon kérni, csak aggódtam miattad.

Én is sóhajtottam egyet mert már kezdtem dühös lenni rá de a végére elpárolgott.

– Köszönöm. Aranyos vagy de értem ne aggódj. Tudok magamra vigyázni. – aztán pár perc csönd következett.

– Sétálni szoktam esténként, egyébként. És volt, hogy véletlenül össze futottam vele. Ennyi nem nagy ügy. – vontam meg a vállam. – Akkor kérdezte meg a nevemet és jobbnak láttam ha elmondom. Neked is elakartam, csak hülye voltam. – szabadkoztam de már eléggé kezdett kínos lenni, szóval befejeztem.

– Rendben van. Semmi gond. Ne edd ezen magad. – zárta le a témát Zola.

A nap további részében próbáltam becserkészni a kaszás srácot, hogy beszéljek vele, de valahogy nem úgy jöttek ki a dolgok. Nem csüggedtem mert még vacsora után ki tudom faggatni. Nagyon fúrja az oldalamat, hogy ő mit tapasztalt amikor Ren benne volt a fejébe.

Estefelé megint a tűz körül kezdett kialakulni a beszélgetés. Zola már ott ült és intett, hogy menjek.

Mikor oda ültem kérdeztem, hogy beszélt-e már azzal a sráccal. Azt mondta, hogy szoktak dumálni és egész normális. Megkérdtem, hogy ha erre jön ültesse már le mellém mert szeretnék vele beszélni.

– Miről lesz a susmus? – kérdezett vissza.

– Csak a tesztről kérdeznék, tudod ő bírta legtovább. – mondtam.

– Na, először is. Lehet, hogy percben ő bírta a legtovább de Te voltál akinek nem tudta kitalálni a számát. – mutatott rá az igazságra. – És nem szép dolog, hogy engem meg sem kérdezel?! – nevetett.

– Jó! – nevettem – Zola, Te mit éreztél a teszt alatt? – próbáltam komoly lenni.

– A fájdalmon kívül az égvilágon semmit. – válaszolt egyszerűen. – De miért? Mit kellett volna éreznem? Nálad volt valami, igaz? – döbbent meg.

– Nem, dehogy!!! – közben kapálóztam a kezeimmel. – Vagy legalábbis nem tudom mi volt, amit éreztem. Lehet semmi, csak beképzeltem.

Ekkor feltűnt az áldozatom és nőiesen bele rúgtam Zola sípcsontjába, hogy figyeljen. Ő oda intett neki és felénk fordult. Amikor oda ért leült Zola mellé.

– Ő itt Joey és veled szeretne beszélni. – mondta Zola és helyet cserélt velem. Ezután pedig már csak hallgatózott.

– Helló. Jimen vagyok. Mit szeretnél tudni? – nézett rám én pedig végig mértem. A négyzetrácsos maszkjától nem láttam az arcát de a testalkata sportos volt és szép széles vállai voltak.