91. Nertland királya személyesen

2.5K 217 42
                                    

- Bill Odair? - kérdezte a fickó, aki az előbb felmutatta az igazolványát. 

- Igen - válaszolta Bill, a helyzet abszurditásához mérten határozottan. 

- Maga Nertland királya. 

Ez volt az a pillanat, mikor mindenki lesokkolódva, elkerekedett szemekkel bámult Billre. Igen, én is. Bill pedig arra az emberre, aki ezt közölte. 

- Hogy? - nyögte ki Bill megilletődötten, megtörve a csöndet. 

- A királyi család összes tagja elhunyt a háborúban, kivéve magát. Önre csak most akadtunk rá. Már a háború vége óta keressük önt - ecsetelte a magas férfi, élére vasalt nadrágban, gondosan fésült hajjal. Igazán hivatalos benyomást keltett. Viszont amit mondott, még mindig nem értettem. 

- Nem, itt valami tévedés lehet. Én nem vagyok tagja a királyi családnak - jelentette ki Bill. 

- De, maga a király eltitkolt fia. És mivel magán kívül nincsen élő tagja a vérvonalnak, így ön került a trónra - vágta rá a férfi tökéletesen nyugodt és tárgyilagos hangon, mintha csak azt mondta volna, húsleves lesz ebédre. 

- Nem uram, az én anyám Loren Odair volt, az apám pedig Ryan Hunter. 

- Az édesanyja valóban Loren Odair, de a vérszerinti apja Keith O'Donell, Nertland elhunyt királya. DNS tesztek alapján megállapítottuk, százszázalékosan biztos. 

- Ilyen nem lehet - suttogta maga elé Bill. Én is alig tudtam felfogni. Bár azok után, amiken átmentem, már meg se kellett volna lepődnöm ezen. 

- Az uralkodásban természetesen az egész tanács a segítségére lesz. De most kérem jöjjön velünk, a magángépe már várja. 

Ekkor Bill felállt, és úgy ahogy volt, elindult az ajtó felé. Még onnan visszanézett rám. Láttam rajta, hogy szomorú amiatt, hogy elszakadunk, de most nem követhettem. Fel kellett dolgoznia a hallottakat. Egy új életet kellett kezdenie, és nekem ki kellett várnom az időt, amíg újból lesz ideje rám. 

- Visszajövök érted - jelentette ki határtozottan, miközben a szemembe nézett. Tudtam, hogy megszakadt a szíve, de ez volt a helyes döntés.

Mikor kisétált a bejárati ajtón, az öltönyös alakokkal karöltve, mi még mindig letaglózva bámultunk utána. 

---------------

Bill nélkül egy olyan űr volt az életemben, amit képtelen voltam betölteni. Senki nem hiányzott még így, mint ő. Nem láttam az arcát, nem hallottam a hangját, és az illatát most szintén nem éreztem. 

Átköltöztem ideiglenesen Clarhez, mivel Bill nagyszüleinél rosszul éreztem magam Bill nélkül, a saját nagyszüleimnél pedig szintén nem volt valami jó a halott anyám régi szobájában lakni. 

Clarnél elvoltam igazából. Jack is napi szinten átjött, így, hogy már összejöttek. Már csak Jusztinka, a fogadott gyermekük miatt is. Aki mint kiderült, fejlődőképes. Eddig artikulálatlan visításokra futotta csak tőle, de a minap megtanult egy szót.  

Bár mit ne mondjak, megrémültem, mikor arra ébredtem, hogy aszott testével a vádlimba csimpaszkodik, és kidülledő szemekkel mered valamire a sötétben. Mint kiderült, a komódon meglátott egy gyűrűt, és rajtam akart felkapaszkodni oda. 

- Drágaszág - szűrte a fogai között a kis undormány.

- Az első szava! - sikkantott fel Clar lelkesen, mire halálra rémültem, lévén, azt sem tudtam, hogy ébren van. 

- Mondd, hányszor nézted meg vele a Gyűrűk urát? - tettem fel a kérdést, mivel Jusztinka egyre inkább hajazott Gollamra. 

- Egy idő után nem számolja az ember - nevetett fel. 

----------------

A következő héten elkezdődött az iskola újból, aminek legkevésbé sem örültem. Bill hiánya így még érezhetőbb volt. Akárhol jártam, mindig az jutott eszembe, hogy Billel mit csináltam az adott helyen. 

Hogy a sportcsarnokban levette a pólóját, mikor vérzett az orrom. Hogy a szobám ajtaja előtt megfogta a kezem. Hogy a menzán Shawn leüvöltötte a fejét. Hogy a lépcsőfordulóban elkapott. Hogy az Északi torony eldugott szobájában megölelt azon az éjszakán. És hogy mikor az udvaron haldoklott, én megcsókoltam. 

Ez közel se minden, de az a lényeg, hogy mindenhol őt láttam a lelki szemeim előtt. Ráadásul olyan lehangoló volt a háború után az iskolapadban ülni, mintha semmi nem történt volna. Március eleje volt, épp elkezdődött a tavasz, de nekünk bent kellett rohadni az iskolában újból. Remek.

Shawn bármennyire is próbálta leplezni, látszott, hogy örült Bill távozásának. Igaz, többször lógtunk együtt, de azért nem vittem túlzásba, nehogy beleképzeljen valamit. 

Egyik délután is épp a koleszbeli szobájának kanapéján ültünk, és valami gagyi vígjátékot néztünk. Elég unalmas volt, mert kábé a felénél elkezdtünk beszélgetni. 

- És most Billel mi van? Együtt vagytok még? - kérdezte "diszkréten". 

- Igen, miért ne lennénk? - kérdeztem vissza, és már éreztem a közelgő balhét a levegőben. 

- Mert ő egy másik országban él jelenleg, ahol ő a király, te pedig egy diák vagy csak? - vonta fel a szemöldökét gúnyosan. 

- Most komolyan azt hiszed, hogy el fog hagyni csak azért, mert egy ország uralkodója lett? - háborodtam fel. Oké, a kérdés a fejemben jobban hangzott. 

- Most komolyan azt hiszed, hogy nem fog elhagyni? 

- Igen! Ő tényleg szeret, nem hagyna el! - vágtam rá. 

- Szerinted én nem szeretlek tényleg? - kérdezte sértetten. 

- Majdnem agyonvertél, de igazad van, bennem van a hiba, hogy nem hiszem el, hogy szeretsz! - szóltam irónikusan. 

- Azt hittem ezen már túlléptünk! Bocsánatot kértem már százszor! - csattant fel. 

- Nem tehetsz meg nem történtté dolgokat egy bocsánatkéréssel, Shawn! 

- Lehet, de mikor elhagy, én itt leszek neked! Előtte is itt voltam, utána is itt leszek! 

- Csakhogy nem lesz olyan, hogy utána - szűrtem a fogaim közt, és felpattantam a kanapéról. Vissza se nézve kiviharzottam a szobából. 

---------------

Másnap olyan hírt kaptam, ami határozottan felvillanyozott. 

Bill holnap visszatér. 

Tűz és vízWhere stories live. Discover now