Tűz és víz

86. A remény visszatér

- Lena! - kiáltott rám ekkor Shawn, mire szétváltunk Billel. - Nem lehetsz itt, bárki megölhet! Azonnal menj vissza az épületbe! - ragadta meg a karom, és arréb akart rángatni. De én görcsösen kapaszkodtam Billbe, még mindig. 

- Hívd ide Rukát, gyorsan! - szóltam neki kétségbeesetten. Ruka tudott gyógyítani és feltámasztani is, az ereje talán a vámpírokra is hatott. 

- Nem tehetem - felelte megrökönyödve, másik kezében egy kardot szorongatva, miközben még mindig a karomat fogta. 

- Haldoklik - zokogtam fel fájdalmasan, Billre mutatva. 

- Ruka meghalt, Lena - nyögte ki Shawn. Letaglózva meredtem magam elé. Nem. Az nem lehetett. Nem lehetett, hogy ma nemcsak az életem értelmét fogom elveszíteni, de az egyik igaz barátom is meghalt. Aki ráadásul az utolsó reménysugár volt Bill gyógyulására. - Gyere, itt nem biztonságos! Beviszlek az iskolába! - ráncigálta a karom Shawn. 

- Nem fogok veled menni, Shawn! - néztem fel rá hitetlenkedő fejcsóválással, a könnyeimet nyelve. 

- De Lena - kezdett bele türelmetlenül, mire én feldühödve kirántottam a karom a szorításából, és jégből egy falat emeltem kettőnk közé. A köralakú jégfal védelmezően ölelt körbe minket. 

A szemem hitetlenkedve elkerekedett, mikor Bill kezét fogva éreztem, hogy már nem jéghideg. A vér se ömlött már olyan tempóban belőle, mint ezelőtt. Lehet, hogy nem is pont a szívét találta el a tőr - ötlött az elmémbe.

- Bill - suttogtam boldogan. - nem fogsz meghalni! - néztem a szemébe bizakodva. Látszott, hogy megdöbbentették a szavaim, de mintha azt is láttam volna rajta, hogy ő maga is már érzi ezt.  

Közben észre se vettem, hogy Shawn lassan felolvasztotta a jégfal egy részét. Csak a farmeromat átáztató víztócsa hívta fel rá a figyelmemet. 

Eközben sietve próbáltam felsegíteni Billt, több-kevesebb sikerrel. Az egyik kezét átvetettem a vállamon, de ez még egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy lábra tudjon állni. 

- Shawn, segíts már! - szóltam oda neki türelmetlenül, mikor sikerült teljesen leolvasztania a falat. 

- Nem tudod megmenteni őt! - kiáltott rám. - Hagyd itt, úgysincs sok ideje hátra!

- Shawn, nem lehetsz ilyen szívtelen! - sírtam el magam újból. - Be kell kötnöm a sebét!

- Lena! - kiáltott rám a hátam mögül Mark. Véresen, kifáradva, de szemmel láthatólag egy darabban. - Bízd ide - vágta rá, és kérdés nélkül Bill hóna alá nyúlt, aztán egy mozdulattal felemelte őt. A megilletődött Shawnt magunk mögött hagyva elkezdtünk az iskola kapuja felé araszolni. 

- Vili bácsi bent van az egyik gyengélkedőnek kialakított teremben, ott látja el épp a sebesülteket - zihálta Mark, miközben kirúgta az ajtót. - Itt van a földszinten. 

Mikor beléptünk a terembe, Vili bácsi éppen befejezett egy kötést valakinek a karján, és már futott is felénk. 

- Mi történt veled édes fiam? - fordult Bill felé, akit felsegített egy betegágyra rögtön. 

- Egy bukott angyal leszúrt azzal a tőrrel - hangsúlyozta ki azt az egy szót.

- Ugye nem...? - fordult felénk az orvos. 

- Elkezdett gyógyulni pár perce, szóval szerintem nem a szívét találta el - hadartam el reménykedve. 

- Igen, meglehet, hogy pontatlan volt és célt tévesztett - fordult Bill felé. A sebet tanulmányozta pár percig, aztán megint hozzánk fordult. - Szerencséje van. A szívét csak súrolta, az aortát találta el. Nem is kell összevarrnom, pár óra múlva úgy összeforr, hogy heg se marad. 

Megkönnyebbülten lélegeztem fel Markkal és Billel egyetemben. Vili bácsi közben elkezdte bekötni a sebet, mert azért nem volt felemelő, ha ömlött a mellkasából a vér. 

- Én akkor megyek is vissza - szólalt meg Mark zavartan.

- Köszönöm Mark - fogtam meg a karját.

- Ez természetes. Nem hagyunk hátra senkit. Főleg ha barát - mosolygott rá Billre, aki viszonozta azt. 

- Vigyázz magadra - öleltem meg futtában. 

- Meglesz. Érzem, hogy győzni fogunk - jelent meg az arcán egy magabiztos mosoly, aztán elhagyta a termet. 

A gyengélkedőre csönd ereszkedett, a jelenlévők vagy elaludtak a beléjük nyomott fájdalomcsillapítótól, vagy mosolyogva figyeltek minket. 

Leültem Bill ágyának szélére, és eufórikus boldogság lett urrá rajtam. Hisz életben volt. 

Fedetlen felsőtestét csak egy fehér kötés díszítette, ami kicsit átázott. Mindketten csupa vér és sár voltunk, de felhőtlenül boldogok. Látszott rajta, hogy kezdett visszatérni belé az élet, de ennek ellenére még nagyon gyenge volt. 

- Sajnálom - fogtam meg a kezét, ami immár kellemesen meleg volt. - Az egészet. Ostoba voltam, hogy azzal törődtem, mit gondolnak majd mások, ha Will ikertestvérével kezdek járni. Ők csak Will ikertestvérét látták benned, nem simán Billt, akit én látok, ha rád nézek. Nem érdekel mit fognak mondani mások, veled akarok lenni! - fejeztem be a monológom. 

- Mindig velem voltál Lena - jelentette ki halkan.