Tűz és víz

73. Csipkerózsika a kanapémon

Délután az ágyamban ébredtem fel. Rögtön leesett, hogy nyilván elaludtam Bill karjaiban, és ő hozott ide. Az illatát még mindig feltűnően erősen éreztem, így hát kíváncsian kémleltem körbe a szobában, miközben álmosan nyújtóztam egyet. 

Meg is pillantottam őt, ahogyan a kanapén ülve alszik, édesen félrehajtott fejjel. Automatikusan elmosolyodtam a látványra. Szégyelltem, de a szakítás előnyeinek igazán örültem. Végre megszabadultam az alaptalan bűntudattól is. És bár néhány órája még zokogtam, de most valahogy már csak tompa fájdalom emlékeztetett arra, ami véget ért. 

Halkan másztam ki az ágyból, és vettem tudomásul, hogy pontosan ugyanazok a ruhák vannak rajtam, mint amiket reggel felvettem. Ez is egy újabb megerősítés volt számomra, hogy Bill teljesen más, mint a testvére. 

Nesztelenül osontam oda a kanapéhoz, és telepedtem le óvatosan az alvó Bill mellé. Egy darabig néztem, és végig azon fantáziáltam, vajon milyen lehet megérinteni arcának hibátlan, hófehér bőrét, és haját, melynek szőkesége a csillagfényre emlékeztetett. 

A kezem gondolkodás nélkül érintette meg selymes tincseit, mire ő abban a pillanatban ébredt fel. Gyönyörű szemeivel álmosan pislogott néhányat, miközben rám emelte tekintetét. Rögtön vissza is rántottam a kezem, de már késő volt, mivel arcán csibészes mosoly jelent meg. 

- Csak egy szösz volt a hajadban - dadogtam zavartan. 

- Egy szösz? - vonta fel a fél szemöldökét szórakozottan. 

- Igen... egy szösz. De már kiszedtem - bólintottam elfojtott mosollyal az arcomon. 

- Itt maradok, hogy vigyázzak rád, erre elalszom - csóválta meg a fejét megrovón. 

- Nyugi, valszeg a mai után senki nem jön még a közelembe se - válaszoltam, a saját nyomoromon röhögve. Tudom, elég gáz, ha szakítás után pár órával itt röhögök. De így valahogy könnyebb volt túltenni magam rajta. 

- Nem a te hibád volt, ugye tudod? - fogta meg a kezem vigasztalón. Már éppen ellenkezni akartam, mikor kivágódott az ajtó, és Clar csörtetett be rajta. 

- Már mindenhol kerestelek - ugrott a nyakamba olyan erővel, hogy rádőltem szerencsétlen Billre. - Izé, rosszkor jöttem? - tévedt a tekintete  Billre, akin épp rajta fetrengtem. 

- Nem nem nem - hadartam el, miközben felkecmeregtem ülő helyzetbe. 

- Szerintem most már megyek - állt fel Bill a kanapéról. 

- Akkor szia - köszöntem el tőle kissé lehangoltan. 

- Csajszi - ámult el Clar, mikor Bill becsukta maga után az ajtót. - Azt hittem a padlóról kell összekaparnom a maradványaid, erre máris túlléptél Shawnon - mosolyodott el büszkén. Na erre a reakcióra végképp nem számítottam.

- Igazából Bill már összekapart a padlóról - sóhajtottam. - Szó szerint.

- Hallanom kell a sztorit - nézett rám nagy szemekkel. 

- Nekem pedig el kell mesélnem - mosolyodtam el.

 -------------------

- Azta - meredt maga elé Clar, elkerekedett szemekkel. - Ez a csávó nem semmi - ingatta a fejét mosolyogva. 

- De Clar, akkora ribizli vagyok - fintorogtam. 

- Miért lennél ribizli? Bill csak megvigasztalt, semmi nem történt köztetek. Amúgy is, Shawn idegbeteg kirohanása után én is legszívesebben elsírtam volna magam. Pedig nem is velem üvöltözött - ecsetelte együttérzőn. 

- De én meg még át is karoltam Bill nyakát, tényleg félreérthetően nézhetett ki - gondolkodtam el. 

- Tök mindegy, hogy minek nézett ki. Csak az a lényeg, hogy te nem csaltad meg. És nem azért mondom, de lehet jobb is, hogy vége ennek köztetek - váltott komolyra.

- Ezt hogy érted? - képedtem el. 

- Hallottad, mi mindennek elhordott. És olyan agresszív volt, hogy már attól féltem, megüt téged - felelte komoran. 

- Nem, Shawn nem - ráztam meg a fejem kétségbeesett hitetlenkedésemben. - Ő nem bántana soha! 

- Tudom, hogy nem tudod róla elképzelni. De mindig így kezdődik. Először csak kiabál veled, és elhord mindennek. Aztán egyszer elveszti az önuralmát, és elszalad a keze. 

- Nem, ő soha nem csinálna ilyet - vettem védelmembe az exem. Jézusom, de fura úgy gondolni rá, mint az exemre. 

- Hisz láttad, meg se bízik benned. És eddig is már annyiszor megbántott. 

- Tudom, Clar, de akkor se tudom ezt elképzelni róla - sóhajtottam. 

- Nem is kell, hagyjuk a témát - legyintett. 

- Tényleg, ti hogy álltok Jackkel? - kérdeztem rá, tekintve, hogy a szilveszteri csók még mindig nem tisztázódott. 

- Ne is mondd - torzult be a feje. - Sehogy. Alig beszéltünk azóta. Szerintem nem is kedvel. Annyira beégettem magam előtte - temette az arcát a tenyerébe. 

- Nyugi, ez az időszak mindenkinek stresszes, lehet csak vár arra, hogy ismét lenyugodjon minden - vigasztaltam. 

- Mire vár, arra, hogy meghaljunk a háborúban? - kérdezte feldúltan. Ez még jobban tudatosította bennem, hogy míg én védett helyen leszek, egy csapat testőrrel körülvéve, addig a barátaim a csatatéren kockáztatják majd életüket. Szívesebben halnék meg velük, mint hogy végignézzem a halálukat. 

- Nem fogtok meghalni - vágtam rá, miután nyeltem egyet idegességemben. 

- Honnan tudod, Lena? - szegezte nekem a kérdést vádlón. 

 - Nem halhattok meg - nyögtem ki. Nem tudtam elképzelni egy olyan világot, amiben a szeretteim nem léteznek. 

- Ezt nem tudhatod - felelte halk, meggyötört hangon. 

--------------------

Aznap este nem mentem le vacsorázni a többiekhez. Egyszerűen nem voltam képes odamenni, és leülni Shawn mellé. Tudtam, hogy egyszer találkoznom kell vele, de minél később, annál jobb. 

Este tíz körül merészkedtem csak ki a szobámból. Igen, aznap önkényesen elhalasztottam az összes megbeszélést és anyámkínját. Erre egyszerűen ma nem volt erőm. 

Már pizsiben voltam, így a hideg folyosókon eléggé fáztam. Az sem segített a dolgomon, hogy odakint rettentő nagy vihar tombolt, így hát mennydörgés és villámcsapás felváltva ijesztett halálra. 

Mikor az ebédlőbe értem, megálltam a kaja automata előtt, és a tekintetem gyorsan végifuttattam a kínálaton. Gyorsan túl akartam lenni az egészen, így hát találomra egy csipszet választottam. 

A zsákmányomat magamhoz szorítva rohantam vissza a szobámba, mikor egy hatalmas dörgés törte meg a szakadó eső monoton hangját. Ezzel egyidőben egy villám csapott le a közelben, minek fénye bevilágította az éjszakai égboltot. Ijedtemben ugrottam egyet, aztán már haladtam is tovább a szobám felé. 

Odaérve bezártam magam mögött az ajtót, és egyből bebújtam a takaró alá. Hirtelen el is felejtettem, hogy éhes vagyok, mert hanyagul hajítottam az íróasztalra az ételt. A telefonomat elővéve elkezdtem netezni, hátha az eltereli a figyelmem a viharról, és megnyugtat kissé. 

Ám két dörgés közt egy kopogás zavarta meg az éjszakát.