Tűz és víz

69. Elgyengülve

Egy óra múlva már a szobámban voltam, túlesve az egész igazgatói szónoklaton. Az egyik ablakom előtt álltam, és csak bámultam a szürke eget, amiből esőcseppek záporoztak alá. Mintha az időjárás pont a hangulatomhoz igazodott volna. 

Minden összeomlott. Immáron a Föld összes lakója tudta, mi vár ránk. Minden ember kétségbeesetten reménykedett bennem, hogy megmentem az emberiséget a pusztulástól. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi a francot kéne csinálnom. Csak a sok milliárd emberre tudtam gondolni, akiknek az élete az én kezemben volt. 

Egyszerűen majdnem összeomlottam ettől a súlytól. Még a szobámból se mehettem ki, mert az egész iskola megvadult hangyabolyként rohamozna meg. 

De előbb utóbb úgyis muszáj lesz kitennem a lábam a szobám védelméből, ugyanis attól, hogy én voltam A kiválasztott, attól még ugyanúgy be kellett járnom a tanórákra. Mellesleg az órarend is jelentősen megváltozott. Rengeteg tantárgy megszűnt, és a helyére olyanok kerültek, mint például a harcművészet, vívás, fegyverforgatás, íjászkodás stb. 

Ma viszont elmaradtak az órák, tekintettel rá, hogy még fel kellett dolgoznia ezt a helyzetet mindenkinek. 

----------------

Másnap zokogva ébredtem fel. Szörnyű rémálmom volt. Az iskolában voltam, éjszaka, és bárhol próbáltam elhagyni az épületet, sehol sem tudtam. Teljesen be voltam zárva, egyes egyedül. Kerestem valakit, de bármennyi idő telt el, nem találtam meg sehol. Nem  tudtam, kit kerestem, de éreztem, hogy bárki legyen is az, rettenetesen szükségem volt rá. És a pánik egyre jobban felülkerekedett rajtam, ahogy kerestem a személyt. A kétségbeeséstől a végén már sikítottam. Még az ébredésem pillanatában is elhagyta a torkom egy szörnyű sikoly. Egy olyan ember sikolya, aki majd' belehal valakinek a hiányába. Csak tudtam volna, kiébe. 

Mikor felálltam, és az ablakhoz léptem, éreztem, ahogy a sós könnyek lefolynak az arcomon, követik az állkapcsom vonalát, aztán a padlóra csöppennek. Remegtem, mintha a csontjaim belsejéből áradna ez a ridegség, ami megbéklyózott.

Még alig múlt el napfelkelte, de ezt is alig lehetett látni, olyan felhős volt az ég. 

Az első óránk íjászat volt, szóval a sportcsarnokba kellett mennünk. Hiába beszélt hozzám Clar és Dia egyszerre, beszédük tompa háttérzaj maradt a gondolataim mellett.

Belépve az épületbe, meglepődve vettem tudomásul, hogy a tizenkettedikesekkel leszünk összevonva. Dia és Clar is elhallgatott mellettem, és megilletődve néztek körbe. Hallottam, ahogy mögöttem Shawn idegesen káromkodik egyet. 

Mint egy mágnes, úgy vonzotta a tekintetemet Bill, aki ott állt a lelátó korlátjának támaszkodva. Tökéletes lelki nyugalommal nézett a szemembe. Innen is éreztem már a mesés illatát, ami úgy megbabonázott, mint egy vámpírt a vér illata. Alig tudtam uralkodni magamon, amikor megéreztem. Vadul az ajkamba haraptam, és hirtelen elfordítottam róla a tekintetem. Hiába nem néztem már, még a szemem sarkából láttam, hogy szórakozott félmosolyra húzza a száját. 

A többiekkel a lelátó másik fele felé indultunk el, hogy amíg el nem kezdődött az óra, ott várakozzunk. 

Nemsokára Shawn ült le a mellettem lévő üres székre. Ekkor direkt más irányba fordítottam a fejem. 

- Lena - kezdett bele nehézkesen, a kezemet keresve. Mikor megfogta azt, én zaklatottan elhúztam. Ekkor átfogta a derekam, és maga felé fordított, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Igazából jólesett a testéből áradó meleg, tekintve, hogy mostanában szinte mindig fáztam. - Sajnálom a tegnapit. Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Csak ez a Bill gyerek olyan fura - sóhajtotta, miközben Bill felé sandított. - Én csak egyszerűen rohadtul féltelek - mondta ki. - Ugye nem haragszol?

Erre nem mondtam semmit, csak ridegen néztem rá továbbra is. Shawnra nehéz volt nem haragudni. Annyi butaságot csinált, és olyan nehéz eset volt.

- Ne csináld már Lena - húzott magához. Belenyugodva a mellkasának dőltem, és magamba szívtam az illatát. Bár Shawnnak is baromi jó illata volt, de Bill utánozhatatlan feromonjait még mindig éreztem. Képtelenség - ismételgettem a fejemben. Ilyen messziről egyszerűen lehetetlen, hogy még mindig éreztem. 

Pedig valós volt. Valódi fájdalom volt, amit a hiánya miatt éreztem. Mert bár ott volt, mégse volt az enyém. 

Elborzasztottak a saját gondolataim. Shawnnal jártam, nem szabadott volna ilyenekre gondolnom! Nem is tudtam, miért éreztem így, hisz szerettem Shawnt. De Bill, Bill más volt, valami láthatatlan kötél láncolt hozzá. Mint a napsugár egy esős napon: ha egyszer beragyog a fényével, soha többé nem akarsz nélküle élni. 

Mégis, a bűntudat és a zavarodottság egyszerre kínzott. Végig ezt akartam, nem? Összejönni Shawnnal. Most meg, hogy megkaptam, hirtelen más kellett. Undorodtam magamtól, hogy én is olyan lány lettem, mint akiket mindigis elítéltem. 

Tudtam, el kellett nyomnom magamban ezeket az érzéseket, és Shawnnal kellett maradnom. Egyszerűen nem tehettem meg vele, hogy elhagyom. Azzal összetörtem volna a szívét. 

Hirtelen megszólalt a csengő, mire minden jelenlévő osztály nyüzsögve árasztotta el a sportpályát. Mi is követtük a példájukat, és lementünk a többiekhez. 

A tanár azzal kezdte az órát, hogy csoportokra osztott minket, tekintve, hogy így gyorsabban haladunk. A két kilencedikes és két tizenkettedikes osztályt, összesen negyven diákot elosztott nyolc csoportba, mert pont nyolc céltábla volt a teremben. 

Akkor kezdett érdekes lenni a dolog, mikor egy csoportba kerültem Billel, Jackkel, Timmel, és egy random tizenkettedikes boszival.