Tűz és víz

85. Kettős gyilkosság

Will visszatért. 

Ezt Bill is észrevette. Látszott rajta, hogy nem érte meglepetésként ikertestvére felbukkanása. Willen szintén nem látszott a meglepődöttség halvány szikrája sem. 

Minden olyan gyorsan történt. 

A vámpírok elképesztő gyorsaságával közelítették meg egymást. Nem nagyon tudtam követni, hogy épp mi történik, de annyit észrevettem, hogy Bill kicsavarja Will kezéből a tőrt, és elhajítja. Egyik kezével a nyakát szorítva szegezte a földhöz, másikkal hirtelen a kardot eldobva előrántott egy tőrt. Ugyanolyan tőrt, mint amilyennel Will rendelkezett. 

Az a tőr volt. Az egyetlen fajta tőr, amivel egy vámpírt meg lehet ölni. 

A többi már egy pillanat alatt megtörtént. 

Bill felemelte a karját, és lesújtott. Pontosan a szíve közepébe. 

Egy mozdulattal kihúzta a tőrt, amiről csorgott le a vér, és ledobta maga mellé a talajra.  Abban a pillanatban Will testéből patakokban kezdett előbugyogni a skarlátvörös vér. A vámpír már tudta, hogy itt a vég. Nem küzdött. A sokat megélt lelkek mosolyával várta a halált. 

Mellette a Will vérétől ázott földbe mélyesztette ujjait az ikertestvére, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója. 

A két vámpír még utoljára váltott pár szót, mielőtt Will nem lépte át a halál küszöbét. Hogy mi hangzott el kettejük között, azt nem tudtam leolvasni a szájukról. 

Hogy Bill megölte az ikertestvérét, kissé lesokkolt, bár tekintve annak szadista szándékait, indokolt volt eme lépése. Ha a börtönből kiszökve egyből ide vezetett az útja, akkor annak nyomós oka lehetett. Bár meg kellett jegyezni, ügyes húzás volt a káoszt kihasználva kitörni a fogságból. 

Will nem lélegzett többé. Testéből enyhén még mindig pulzált a vér. A jégkék szemek azonban immár a semmibe meredtek dermedten. 

Körülötte a harcoló rengeteg azonban mit sem törődött vele. A sok holttest között nem volt meglepő látvány. 

Egyedül Bill térdelt még mindig mellette. Fájdalmas arccal bámulta a holttestet. Nem lehetett könnyű megölnie saját vérét és húsát. Ám én mégis csodáltam tettéért.

Hisz nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjön az ember, kivel akart végezni Will. Bill az életemet mentette meg, ezt ő is nagyon jól tudta. 

Ám ekkor a szívem kihagyott egy ütemet. A látvány elborzasztott, és hirtelen úgy éreztem, minden összeomlott körülöttem.

Hatalmas, fekete szárnyú bukott angyal, Cseknákik szállt Bill felé, és egy tőrt döfött a szívébe. Tudtam, csak az a tőr lehet, amit direkt a vámpírok gyilkolására fejlesztettek ki. Olyan gyorsan történt az egész, hogy mire felfogta mi történt, már késő volt.

Nem is gondolkodtam, a következményekkel nem foglalkozva rohanni kezdtem kifelé, miután az összes testőrt odafagyasztottam a padlóhoz. Így már senki nem tudott megállítani.

Az adrenalinlökettől felgyorsulva futottam lefelé, a lépcsőfordulóban majdnem elestem, de ezzel mit sem törődve haladtam tovább. Az udvarra vezető ajtót kicsapva átvágtam a harcoló emberek között, a könyökömmel utat vágva magamnak.

Cseknákik már sehol nem volt, azonban Will holtteste mellett ott feküdt ő.

Könnyes szemmel rogytam le mellé, miközben a sírás fojtogatott. A vér áztatta földön térdelve megragadtam a kezét, ami jéghideg volt.

- Lena - lehelte, miközben rám emelte kristálykék szemeit. - Kérhetek valamit?

- Bármit - sírtam el magam.

- "Túl gyors az élethez, túl fiatal a halálhoz". Ez legyen a sírkövemre írva - válaszolta halk, rekedt hangon.

- Nem, nem, nem - mantráztam kétségbeesetten, miközben a kezemet a sebre szorítottam, amit a tőr ejtett rajta. De mit sem ért, a vér ugyanúgy bugyogott elő a testéből. - Nem fogsz meghalni! Nem halhatsz meg! - feleltem hisztérikusan, két kezem közé fogva az arcát, sikeresen összevérezve őt. Tudtam, hogy hazudok magamnak, de képtelen voltam elviselni az igazságot.

- Menj vissza az épületbe, itt veszélyben vagy - szólt hozzám elgyengült, féltő hangon.

- Nem, Bill, nem! - zokogtam. - Nem hagylak itt! Szeretlek, jobban mint az életemet, nem fogom hagyni hogy meghalj! - borultam rá vérző mellkasára, miközben rázott a zokogás, és a saját könnyeimtól fuldokoltam. Nem tudtam abbahagyni a sírást, csak rettegve szorítottam magamhoz a kihűlő félben lévő testét, amiből még mindig patakzott a meleg vér.

- Szeretlek Lena. Te voltál az egyetlen ember, akit valaha is igazából szerettem. Amióta megismertelek, bármikor hajlandó lettem volna az életemet áldozni érted. Boldog vagyok, hogy úgy halok meg, hogy tudom, te tovább élsz - szólt halkan, utolsó erejét összegyűjtve.

És akkor megcsókoltam.

Nem törődtem vele, hogy az ő vérével vagyunk beborítva mindketten, csak az érdekelt, hogy még él.

A hideg ajkait úgy csókoltam, mintha be akarnám pótolni az összes csókunkat, amit elmulasztottunk. Ő is visszacsókolt, és most éreztem csak rajta igazán, hogy tényleg mennyire szeret. Jobban mindennél, jobban a létezésnél, a világegyetem összes dolgánál.