Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

31. fejezet

– Én várok! – szólt nyájasan.

Ekkor a fogoly alig hallhatóan mondott egy nevet, ami nem volt ismeretlen számára. Miután megkapta, amit akart, úgy döntött, eljött az ideje, hogy példát statuáljon. Ő volt a nagyherceg. Ő irányított.

– Vigyétek el, – parancsolta, majd mikor barátai talpra állították a férfit folytatta, hangja rideg tónus öltött. – adjátok át Gregor gárdistáinak.

– Tessék? – hőzöngött a férfi. – De azt mondtad...

– Hazudtam – felelte nyugodtan, majd folytatta. – A kis terved miatt meg is halhattam volna. Meg akartad ölni a trónörököst, a királyt és a királynét is. Ez felségárulás. Annak pedig halál a büntetése.

– Könyörgőm kegyelmezz, hercegem! – rimánkodott a fogoly.

– Nocsak, most már hercegemnek szólítasz – nevetett Caleb. – Pár perce még csak egy kangörcsös kölyök voltam a szemedben. Elképesztő, milyen gyorsan változik az emberek véleménye.

– Én csak parancsot teljesítettem.

– De nem az enyémet. – intett az ajtó felé.

A férfi gyáva gyerekként könyörgött neki, hogy kegyelmezzen meg, ne adja át a királynak. Ám a rikácsolása és a nyüszítése már kezdett migrént okozni neki.

– Ezt tartogasd Gregornak, imádja, ha rimánkodnak neki.

Barátai szó nélkül elvitték a merénylőt, csak megadóan sóhajtott, míg ő csak megadóan sóhajtott, míg a kanapéra rogyott. Kezét a fejébe temette.

– Ez a fickó sem fog sokáig élni már – jegyezte meg Erika. –

Nem félsz, hogy eljár a szája?

– El sem jut odáig.

– Azért én gondoskodom róla.

– Ahogy jónak látod, Rika. – nézett a lányra. – De légy óvatos. Rendben?

– Ne félts te engem, mon amour. Tudok vigyázni magamra – adott kedveskedő puszit a fejére. – Te pedig pihenj le! Hosszú nap áll mögötted. Jobb, ha alszol rá egyet.

Miután barátai magára hagyták, Caleb próbálta feldolgozni a történteket. Még meg sem érkezett a királyi viperafészekbe, máris közbe kellett avatkoznia, mert néhány „nagyokos" lázadó úgy döntött, hogy átveszi helyette a vezetést és megpróbálta eltenni a királyt láb alól. A baj csak az volt, hogy ezzel kvázi az egész akciót veszélyeztették. Mert az hagyján, hogy ő is az áldozatok között lett volna, de a barátait is elkaphatták volna. Ráadásul a bot csinálta „orgyilkos" kishíjján az édesanyjával is végzett.

Unottan nyögve a kandalló feletti órára pillantott, az épp tizenegyet mutatott. Fáradtan sóhajtva túrt hajába. Eszébe jutottak Nicholas szavai, amikor gyerekkorában azt mondta, a lustaság a nemesek kiváltsága. Ő szinte semmit sem csinált egész nap, mégis olyan fáradtnak érezte magát, mint mikor egy átszorgoskodott nap után végre ledőlhetett az ágyára a gróf házában. Nem értette, hogy bírja ezt a mostohaapja és a porontyai? A semmit tevést, az órákig tartó ivászatot és a lakomákat. Ő semmi logikát nem látott benne és nem tudta eldönteni, hogy fizikailag fáradt, vagy csak testileg?

Tőle nem messze egy aranyozott lábú, élénk barna kis asztal állt, amin vérvörös borral teli kancsó pihent, mellette – szigorúan fejre fordítva - három tömzsi pohárral. Úgy döntött, iszik egyet, a „nagy riadalom" miatt, bár Wickham határozottan ellenezte.

– Ugyan, legfeljebb fejbe vág, aztán jobban alszom. – bizonygatta Segítőjének.

– Aha, mert ez szokott lenni, mi? – vágott vissza a lélek.