Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

22. fejezet

Míg Salinae csak elragadtatva kuncogott a kislány ártatlanságán, Segítője azt akarta, hogy nyalábolják fel a gyermeket és tartsák meg. Egyszerűen imádta Freyát.

– Honnan ismered Calebet?

– Pici gyerekként együtt játszottunk, később pedig a barátnője lettem.

– Most is az vagy?

– Ez bonyolult és még túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd.

– Miért?

– Máshogy alakult az élet.

Ám Freya csak nem hagyta annyiban a dolgot, így bár fájt felidézni a múltat, Salinae elmesélte a történetüket. Kezdte a gyermekkori megismerkedésükkel. Ahogy a kalandjaikról beszélt, megérintette a lelkét a nosztalgia. Mintha egy másik életről mesélt volna a kislánynak. Nem is sejtette, hogy miközben beszélt, Freya jobban megismerte, kezdte megszeretni.

– Eleinte csak játszottunk, bohóckodtunk, végül azon kaptam magam, hogy számoltam a napokat, mikor láthatom őt újra.

– Beleszerettél – kuncogott Freya.

– Igen. – bólintott. – De nem mertem elmondani neki. Végül ő volt az, aki megtette azt a bizonyos lépést. Épp ebben a házban.

– Tévedés. – szólt közbe a herceg. – A városban volt.

A két lány odanézett, ő pedig mosolyogva, a lépcsőkorlátnak dőlve figyelte őket. Kócos hajjal, összegyűrt ruhával állt őrt. Nem tűnt olyan fáradtnak, sőt arca mintha kisimult volna, a szemében öröm látszódott.

– A városban csókoltalak meg először – sétált az asztalhoz. – Azt hazudtam, hogy egy gárdista tart felénk, de csak meg akartalak csókolni. Ahogy most is! – hajolt oda és megcsókolta. – Szia, Linae!

– Szia, Harry! – mosolygott a lány elpirulva.

Ezer éve hívta így, de nem zavarta. Ahogy az sem, hogy Freya szégyenlősen takarta el szemét, kuncogva a látottaktól. A két szerelmes csak összenézett. A kislány még nem tudhatta milyen jó érzés a csók, nekik mégis sokat jelentett, még akkor is, ha sokkal inkább egy hosszabb szájra puszi volt, nem mint igazi csók.

Amikor Caleb leült hozzájuk, Freya rögtön az ölébe ült, mintha a legmegszokottabb dolog lett volna a világon.

– Caleb, Salinae is velünk jön? – kérdezte a fiúra nézve.

Az egykori párocska egymásra nézett, és noha Freya még nem értette, abban a pillantásban minden benne volt. A ragaszkodás, a fájdalom és a ki nem mondott szavak. Salinae a jegygyűrűjére nézett, majd Calebre. A fiú Freyára pillantott.

– Kérdezd meg őt, Csöppöm! – válaszolta.

Tanítványa reménykedve nézett a király középső lányára, újdonsült barátját, talán nővérét látta benne. Ám csalódnia kellett, mert Salinae nemet intett a fejével. Freya szomorúan sóhajtott. Ekkor kopogtattak az ajtón, mire a boszorkány riadtan felpattant és az emelet felé sietett.

– Semmi baj! – nyugtatta Caleb. – Csak Eric. Maradj nyugodtan.

– Eric! Eric! – kiáltott fel boldogan Freya és az ajtóhoz futott.

– Freya, ne fuss! – szólt rá tanítója, miközben utánament, hogy beengedje a barátját.

Az ajtó előtt várakozó Eric elmosolyodott, mikor hallotta a nevét ismételgető Freyát. Megkönnyebbült.

Mert miután magára hagyta Calebet, egész éjjel nem aludt. Aggódott. Nem csak barátjáért és a kis Freyáért is. Jól tudta, hogy Caleb a vihar ellenére is addig kereste a tanítványát, míg össze nem esett a fáradtságtól, mert annyira szerette. Mert ő már csak ilyen volt.