Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

21. fejezet

Öntött magának a hideg folyadékból, majd egy húzásra megitta. Nagyot sóhajtva tette le a poharát.

- Nincs ez így jól, Wicke - csóválta a fejét.

- Nem ez az első alkalom, hogy rémálmod van, Kisasszony. Túl fogod élni, erős vagy. - vigasztalta Segítője.

- Nem. De egy pillanatra...elfelejtettem, hogy Caleb és én nem vagyunk együtt. Ott feküdt mellettem, őt láttam ébredéskor. Él! És ez mindent megváltoztat.

Inkább tett-vett, csakhogy ne kelljen gondolkodnia. Legalábbis nem az álmain, mert azok fájdalmat okoztak neki. Sokkal inkább arra fókuszált, álmodozott, hogy mennyire boldog lenne, ha a támadás sosem történt volna meg.

Az általa elképzelt jövőben Caleb és ő a Tábori házban éltek volna, távol az udvartól, a harcoktól, problémáktól, mint az átlag emberek. Szinte sóvárgott erre az életre, amit a véletlen baleset okozott neki. Az örömöt, a biztonságot, a színeket és az örömöt. Mert még mindig ugyanazt érezte párja iránt. Ahogy flörtöltek, egymásra néztek, vagy épp megcsókolták egymást. Minden olyan volt, mint a merénylet előtt. Ennek jeleit pedig nem tudta elrejteni.

Elpirult, szaporább lett a pulzusa és akaratlanul is mosolygott. El kellett ismernie, hogy még mindig szerette őt, dacára annak, amit tett. Bár mást mondott, a lelke mélyén nagyon is meg tudta bocsájtani a hazugságot. És utálta magát ettől a felismeréstől. Csak sóhajtva letette a kezében lévő rongyot és a szekrényre nehezedett.

- Mi van velem? - suttogta tanácstalanul. - Gondolnom sem lenne szabad rá, nemhogy így érezzek. A francba is! - túrt hajába morogva.

- Jól vagy, Kisasszony?

- Nem, Wicke - csóválta fejét a lány. - Egyszerűen nem tudok tisztán gondolkodni.

- Az úrfi miatt?

- Azt hiszem. - bólintott. - Itt van velem, az előbb egy kis időre úgy éreztem, hogy a merénylet meg sem történt. Ő pedig átölelt, kicsimnek szólított, mint régen és az a csók! - érintette meg az ajkát tétován. - Nem sokon múlt, hogy tovább ne menjek. Senki sem tudná meg, mégsem merem. Tudom, butaság, de...- nézett az emelet felé. - Eszméletlenül hiányzik. A nevetése, a hangja, az érzés, hogy a karjaiba zár. Mellette sosem féltem, és senki sem tud úgy megnyugtatni, mint ő.

Mielőtt folytathatta volna, két kéz ölelte át a derekát hátulról, de ő nem ijedt meg. Csak elmosolyodott, majd óvatosan hátranyúlt és beletúrt Caleb hajába, mikor a fiú megpuszilta a vállát. Fejét nekidöntve, halkan sóhajtva élvezte a közelségét, mint régen.

- Sejtettem, hogy hallgatódzol - suttogta ajkával a fiú száját keresve. - Épp, mint gyerekkorunkban.

Annyi mindent akart mondani, de nem tudta milyen szavakkal írja le a benne kavargó érzéseket. Bizonyos értelemben könnyebb lett volna - ha csak egy este erejéig is - elfelejteni az Ethan-nek tett ígéretét, a szabályokat és valóra váltani a fantáziáit, felidézni mindazt, amit Caleb tett vele anno.

Élvezni a csókjait, az érintését, elmerülni minden rezdülésében, aztán mellette álomba merülni. Egy olyan világról álmodva, ahol ez a mindennapi életük része. Ő is tudta, hogy gyermeteg álomkép volt, túlságosan naiv és romantikus, de bármit feláldozott volna azért, hogy valóra váljon.

- Te is hiányzol nekem, Salinae - búgta a fülébe válaszát Caleb. - Nappal, - csókolta végig az arcát és a nyakát, lassan haladva egyre lejjebb - és éjjel is!

A keze lágyan cirógatta a lányt. A csípőjét, a hasát, ő pedig minden önuralmát be kellett vesse, hogy ne essen szét. Volt valami csábító a gondolatban, hogy az az övé legyen azon az estén.