mindennél jobban | hyunlix

(53) sűrű nap

Reggel tíz óra.
Seungmin egy takaros családi ház bejárata előtt állt.
Felixtől kapta meg a lakcímet, és, bár eddig biztos volt a dolgában, most hirtelen újra- és újrajátszódik az a bizonyos jelenet a szeme előtt, és ettől teljesen elbizonytalanodott. Úgy érezte, hogy nincs semmi keresnivalója itt.

Szeretlek, Minnie. Ezt sose feledd, oké?

Seungmin szomorúan elmosolyodott ezen a számára oly kedves emléken, és erőt gyűjtve kopogott az ajtón.
Pár pillanat múlva lépteket hallott az ajtó túloldaláról.

— Nyitom! — hallotta meg az ismerős hangot, és szívverése hirtelen eszement tempóra váltott.

Amikor kinyílt az ajtó, mindkét fiú ugyanúgy lefagyott.
Changbin szemei fel voltak duzzadva, alattuk hatalmas karikák húzódtak.
Nem aludhatott sokat az éjszaka.
De Seungmin sem nézett ki máshogy...

— Changbin... — Olyan sok mindent szeretett volna mondani neki, de most, hogy szemtől szemben állt vele, hirtelen nem tudott megszólalni.

Changbin még mindig sokkos állapotban volt; azt hitte, hallucinál.

— Minnie...? — kérdezte csodálkozva, bizonytalansággal a hangjában.

Seungmin szíve nagyot dobbant a becenév hallatán, és közelebb lépett a fiúhoz. Nem akart ráerőszakolni semmit, csak könnyes szemekkel suttogni kezdett:

— Kérlek, bocsáss meg, úgy sajnálom... Nem akarlak elveszíteni, kérlek, ne hagyj el, én sosem gondoltam, hogy megcsalsz, bízom benned! Csak teljesen elvesztettem az eszem, és nem tudtam gondolkodni, és amikor megláttam, hogy ott az a doboz a kezedben, én... Teljesen összezavarodtam, sajnálom...

Changbin először nem értette, hogy miről beszél, de ahogy a fiú beszélt és beszélt, végre összeállt a kép a fejében.
Egy fáradt, de megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, és szoros ölelésbe vonta barátját.
A fiatalabb viszont nem bírt megnyugodni, az elmúlt pár órában annyira sokszor gondolt arra, hogy örökre elveszítheti a szerelmét, hogy most úgy érezte, semmilyen bocsánatkérés nem elég arra, hogy tényleg jóvátegye a kirohanását.
Changbin mosolyogva vált el a magyarázkodó fiútól.

— Seungmin... — Nem volt se hangos, se erőteljes a hangja, de az előtte álló mégis egyből elhallgatott.

— Igen...?

— Az a lány, akivel láthattál ékszerkészítő. Azért találkoztam vele, hogy átvegyem tőle azt, amit te is láttál. És elhiheted, hogy nem neki szántam...

Hirtelen síri csend állt be kettejük között.
Seungmin érezte, ahogy felforrósodik az arca. Annyira csak a negatívra koncentrált, hogy meg is feledkezett a legreálisabb verzióról.

Changbin fáradt mosollyal az arcán a nadrágzsebébe nyúlt, és kivette az apró kis fekete bársonydobozt — merthogy eddig nem bírt megválni tőle —, majd a fiú elé nyújtotta.

— Tudod... Nem most terveztem, és főképp nem így, de... — Fél térdre ereszkedett, és magabiztosan megszólalt. — Kim Seungmin...

— Igen! — bólintott könnyekkel küszködve a fiatalabb.

— Még nem is kérdeztem semmit — mosolyodott el Changbin.

— Nem is kell. Hozzád megyek, Binnie — ölelte át a fiút úgy, hogy Changbin kezéből majdnem ki is esett a doboz, benne a gyűrűvel.

— Add a kezed — vigyorgott boldogan az idősebb, majd felhúzta a gyűrűt Seungmin gyűrűsujjára.

— Ez... Gyönyörű...