mindennél jobban | hyunlix

(33) semmi sem titok

Fura pittyegés, aminek eléggé idegesítő hangja volt.
Erre kelt fel Felix.
Miután kinyitotta a szemeit, nem kellet sok idő, hogy rájöjjön, hol van. Kórházban.
Amikor szemei hozzászoktak a világossághoz, fel akart ülni, hogy körülnézhessen, de ekkor éles fájdalom hasított az oldalába. Felszisszent.

— Kurva nagy szerencséd, hogy nem tört el...

Felix pár pillanatig kábán pislogott a mellette álló — látszólag eléggé ideges — Minhora.

— Tessék...? — kérdezte bágyadtan.

— A bordád. Örülj neki, hogy nem tört el — sóhajtott nagyot. — A kurva életbe, az egész az én hibám! El kellett volna vigyelek kocsival Hyunjinhoz, idióta vagyok...

— Minho, érthető, hogy Jisunggal akartál maradni. Nem a te hibád.

— De Jisung nem sokkal utánad hazament! Baszki... Ha nem veszem észre, hogy nálam hagytad a kulcsodat...

— Mi történt...?

— Elindultam, hátha még nem érted el a buszt, mivel tudom, hogy messze van a megálló a lakásomtól. Útközben mindenhova benéztem, mivel rossz előérzetem volt. És milyen jól tettem, baszki! A megállótól körülbelül száz méterre találtalak meg egy sikátorban. Fel tudod fogni, mennyire megijedtem?! Az arcodra rá volt száradva a vér, a ruháid koszosak, a pólód szakadt, és kurvára eszméletlen voltál! — Itt Minho szünetet tartott, hogy rendezhesse a légzését. — Azt hittem, hogy meghaltál...

Felix szíve összeszorult, hirtelen mindenért önmagát okolta.

— Úgy sajnálom, Minho... Kérlek, ne harag...

— Nem tudja senki, hogy mi történt. Jisung és a többiek mit sem sejtve alszanak, Hyunjin meg gondolom halálra aggódja magát, amiért nem tudja, hol vagy... A te döntésed, mit csinálsz, de valamit csinálnod kell. — És azzal odanyújtotta neki a telefonját, Felix értette a célzást.

— Hány óra van, és meddig kell itt lennem?

— Hajnali egy. Szerencsére nem tört el semmid, és hálát adhatsz az égnek, hogy belső vérzésed sem volt. Az arcod eléggé szar állapotban van, de a sebeket már lekezelték, az egyik bordád pedig megzúzódott. A doki felírt egy rakat gyógyszert, és azt mondta, ha nehezen veszed a levegőt jöjjünk vissza, de amúgy elmehetsz.

Felix csendben feldolgozta az információkat, majd megköszörülte a torkát, és tárcsázta a számot.
Biztos, hogy nem alszik.
És nem is aludt.

— Azt a rohadt! Felix, tudod, hogy hányszor hívtalak?! Mégis mi történt? Úgy aggódtam, te jó isten!

Felix vett egy mély levegőt, majd a lehető legmeggyőzőbben próbált beszélni.

— Szia, Hyunjin... Sajnálom, amiért nem vettem fel, de nyugi, nincs semmi baj! A múltkori esőzés miatt ugye pocsolyák vannak az utcákon, és az egyik barom autós telibe fröcskölt, amikor úton voltam a megálló felé, ezért visszafordultam, hogy megszárítkozhassak Minhonál.
A baj csak az, hogy a gyors forró zuhany után bealudtam, a telefonom pedig le volt némítva...

— Felix... — Hallatszott a hangján, hogy bizonytalan, ezért a szőke gyorsan közbevágott:

— Ugye nem haragszol...?

A vonal végén egy pillanatra csönd lett, majd egy sóhaj után Hyunjin megszólalt:

— Dehogy haragszom... Akkor hagylak aludni, majd holnap beszélünk, rendben?

— Rendben. Szeretlek! — mondta gyorsan, de választ már nem kapott, ugyanis Hyunjin megszakította a hívást.

Felix szomorúan sóhajtott egyet, majd eldobta a telefont az ágy végébe.