mindennél jobban | hyunlix

(34) bizalom

— Szerintem holnap is még itthon kéne maradnod. Több okból is... — ült mellé egy újabb papírzsepicsomaggal a kezében Jisung a közös nappalijukban.

Vasárnap este volt. Felix péntek óta szinte ki sem jött a szobájából. Folyamatosan csak sírt. Úgy érezte, mindent elrontott. Ideges volt, olyat mondott, amit nem kellett volna. Megbántotta Hyunjint, és Hyunjin most utálja őt.

Jisung a fiatalabb mellé ült, és miután betakarta magukat egy pléddel, hagyta, hogy Felix rádőljön a vállára és ott szipogjon tovább.
Jisung nagyon megijedt, amikor Felix elmondta neki, mi is történt igazából csütörtök este. Részben önmagát hibáztatta, hiszen ő kicsivel Felix után indult haza. Úgy érezte, el kellett volna kísérnie legjobb barátját Hyunjin házáig. Vagy legalább a buszmegállóig.

— Köszönök mindent, Jis — suttogta letörten a szőke.

— Naaa, nem lesz semmi baj! Most pihend ki magad, és reggel majd mindent tisztábban látsz!

— Milyen kis optimista lett belőled...

— Felix, te is segítettél nekem, amikor szükségem volt rá. Én csak visszamondom ugyanazt, amit te mondtál nekem akkor.

— Szeretlek — ölelte át óvatosan — mivel még mindig fajt az oldala — Jisungot a szeplős.

— Szeretlek — mosolygott az idősebb.

———

— Jisung, ma nem megyek be dolgozni. Tudsz szólni Innienek? — sétált ki másnap utcai ruhában a konyhába Felix.

— Persze, de... Akkor hova mész?

— Van egy hely, ahová... el szeretnék menni.

— Biztos, hogy nem baj, ha ma átmegyek Minhohoz? Ha azt szeretnéd, hogy hazajöjjek, szólj!

— Menj nyugodtan — mosolygott a kisebb.

— Vigyázz magadra, és bármi van, hívj! Rendben?

— Rendben — bólintott Felix, majd kiment a lakásból.

Ahogy kilépett a lépcsőház ajtaján, a hideg levegő megcsapta az arcát, és úgy érezte, most végre tud tisztán gondolkodni.
Az első megállója egy virágbolt volt, ahol kiválasztotta a legszebb csokrot. Azután buszra szállt, és már nem szállt le sehol, csak a temetőnél.
Nem voltak sokan, főleg azért mert még reggel volt.
Felix memóriája — sajnos, vagy nem sajnos — jó volt, ezáltal könnyen eljutott a keresett sírhoz.
Csendben lerakta a csokrot a márványkő elé, és a magával hozott öngyújtójával megnyújtotta a kiégett mécsesekben lévő gyertyákat. Csak reménykedni tudott abban, hogy a szél nem fújja el őket. Majd felállt, és csendben, szavak nélkül kért bocsánatot. Nem ült le a sír előtti padra, úgy érezte, az most tiszteletlen lenne.
Nem akartam megbántani a fiát. Mindennél jobban szeretem őt. Ő pedig önt. Sajnálom...
A könnyei lassan törtek utat maguknak. Halkan szipogott, de nem kellett attól tartania, hogy valaki meghallja őt.
Pár perc csend után halk léptekre lett figyelmes.
Nem fordult meg, azt gondolta valaki csak éppen egy sírhoz megy a mögötte lévő úton. De pár pillanat múlva valaki csendben mellé sétált. Hyunjin volt az. Nem nézett Felixre, csendben lerakta a szeplős csokra mellé a saját levendulacsokrát, aztán — még mindig szó nélkül — a szőke mellé állt, és csak csendben figyelte a sírkövet. Felix meg akart szólalni, mondani akart valamit, de még csak rá sem mert nézni a mellette álló fiúra.
Nem akarta, hogy Hyunjin itt lássa őt; attól félt, hogy az idősebb nem akarja majd, hogy az anyukája sírjánál legyen. Ezért jött direkt korán, azt remélte így nem fut bele a fiúba.
Csend volt, de egyikük sem akart megszólalni.
Egy idő után Felix végre ráemelte könnyes szemeit a mellette lévő fiúra. Hyunjin megérezte magán a kisebb tekintetét, ezért lassan ő is lenézett a szőkére. Felix sokat pislogott és szipogott, nem akart utat engedni a könnyeinek.
Az idősebb ekkor óvatosan átölelte őt. Felix egyből visszaölelte.