mindennél jobban | hyunlix

(20) kellemes délután

Felix másnap egész munkaidő alatt szótlan volt, az agya szinte felrobbant a sok gondolattól. Alig várta, hogy leteljen a műszak és mehessen haza.
A testvérpár többször is kérdezte őt, hogy mégis mi van vele, de mindig csak hümmögéssel válaszolt.

— Ha gond lenne, akkor Jisung is aggódna— nyugtatta testvérét Seungmin.

Jeongin észrevette, hogy Jisung is szótlan volt, de ő mindeközben fel is volt pörögve, és — a törött kezétől függően — mindent megtett, amit csak tudott, hogy tökéletes munkát végezhessen.
Minho — ígéretét betartva — időben megérkezett a kávézóhoz. A fiú egy gyors szájra puszival köszöntötte a kisebbet, és Jisung figyelmét a Minho kezében lévő szatyor sem kerülte el, de az idősebb azt mondta, azt csak a parkban nézheti meg.
Seungmin és Jeongin ekkor már értették, hogy miért volt ennyire felpörögve barátjuk.

— Majd én bezárok, menjetek csak — mosolygott Jeongin a párosra.

Jisung még gyorsan Felixhez fordult, és megkérdezte, vele minden rendben lesz-e. A kisebb zakatoló aggyal, bólintva válaszolt.

— Minden oké, köszi. Nekem is van egy kis elintézni valóm.

— Gyere, menjünk — intett a fejével Minho Jisungnak, majd megfogta a fiú jobbját, és kézen fogva indultak el a parkba.

De nem abba a parkba mentek, ami közel volt és mindenki oda járt. Ahova mentek, ott Jisung még sosem volt. Minho kocsival jött Jisungért, ezért a járművel hamar elértek a célhoz, és a kisebb nem értette, hogy lehet az, hogy itt még nem járt sosem.
A kis parkot sűrű ösvény vette körül, így csak két helyen lehetett be- és kimenni: az elején lévő kis fakapun át, illetve a park másik oldalán helyezkedő boltívesen nőtt növényzet alatt. Maga a park csendes volt, nem voltak sokan. Volt egy kisebb rész, ami tele volt színesebbnél színesebb virággal, a virágos rét mellett pedig közvetlenül egy tavacska helyezkedett el. A víz átlátszó volt, lehetett látni a benne úszkáló halakat, sőt, még kisebb-nagyobb tavirózsák is voltak a víz felszínén.
Miközben Jisung csak gyönyörködve kapkodta a fejét ide-oda, Minho mosolyogva vezette őt kézen fogva a tó előtt elhelyezkedő padok egyikéhez.

— Ez a hely gyönyörű... — Jisung még mindig nem fogta fel, hogy ilyen szép park van nem messze a megszokott környékétől, és már akkor eltervezte, hogy ide sokszor vissza fog jönni.

— Tudtam, hogy tetszeni fog — vigyorgott büszkén az idősebb, miközben az eddig jobb kezében lévő zacskót bontotta ki.

Ez már felkeltette Jisung érdeklődését is, így leült az idősebb mellé a padra, és kíváncsian nézte a kettejük közé letett csomagot. A zacskóban egy doboz volt, benne pedig a kisebb kedvenc édessége: sajttorta.

— Nem tudom, hogy ízleni fog-e, de a múltkor azt mondtad ez a kedvenced — magyarázta kicsit félve Minho.

Jisung felvont szemöldökkel fogta meg a Minhotól kapott villát, hogy megkóstolhassa a süteményt. Nem értette, miért ne ízlene neki, hiszen köztudott, hogy ez a kedvence. Amikor az első falatot emelte a szájához arra számított, hogy valami olyasmi lesz az íze, mint amilyen az ő kávézójukban lévő sajttortának szokott lenni, pedig tudta, hogy Minho ezt nem onnan vette. Viszont amint megkóstolta, kikerekedtek a szemei. Ilyen finom sajttortát még életében nem evett, pedig a kávézóban aztán isteni az összes sütemény.

— Ez... ez valami isteni! Mégis honnan vetted? Mostantól csak innen fogok vásárolni... — kérdezte teli szájjal, miközben úgy tömte magába a süteményt, mintha az bármelyik percben eltűnhetne.

— Én csináltam — mosolyodott el óvatosan Minho.

Jisung ekkor lefagyott, a kezében lévő villa megállt félúton a levegőben. Döbbenten nézett a mellette ülőre.
Minhot megnevettette a látvány, ahogy Jisung teli szájjal, krémes arccal, döbbenten néz rá. Olyan volt, mint valami megszeppent mókus.