mindennél jobban | hyunlix

(35) szeretlek

Mikor Felix másnap felébredt, nem találta sehol az idősebbet, pedig tegnap este együtt aludtak el a kanapén. Hyunjin nem hagyott neki semmilyen üzenetet, csak egyszerűen eltűnt.
Felix nagyon megijedt; azt hitte, amiatt van, amiért elmondta, hogy megcsókolta Chant.
Most mégis mit csináljak?
Gondolkodás nélkül tárcsázta az ausztrál számát.

— Szia, Lix!

— Nagyon sok mondanivalóm van. Kérlek, találkozzunk a parkban. Szükségem van a friss levegőre...

— Ó... Kezdjek félni?

— Csak... Csak segíts... — azzal kinyomta a telefont, és el is indult a közeli parkba, ahol mindig találkoznak a többiekkel.

———

Amikor Chan is megérkezett a parkba, Felix mindent elmondott neki az elmúlt néhány napjáról.

— De... Mostmár jól vagy?

— Igen, emiatt ne aggódj. Viszont van még valami... Elmondtam neki a csókot...

— Ó... És hogy fogadta? — kérdezte bizonytalanul az idősebb.

— Hát épp ez az! Tegnap este azt hittem nem zavarja őt, aztán ma reggel eltűnt. Szó nélkül. Nem is üzent, és ki van kapcsolva a mobilja... Mi van, ha megutált, vagy...

— Hékás, hékás... — vágott közbe Chan. — Ne gondold ennyire túl. Ezer másik oka lehet annak, hogy nem vette fel a telefont... Ráadásul az csak egy apró csók volt négy évvel ezelőttről...

— Lehet, hogy igazad van... — rágta a szája szélét Felix.

— Bármi is lesz, segítek, ha tudok, oké? — mosolygott biztatóan Chan.

— Köszönöm — ölelte át megkönnyebbülten mosolyogva az idősebbet Felix.

Fél órát voltak még a parkban, és a fél óra alatt sok mindenről beszéltek. Channek sikerült elterelnie Felix figyelmét, párszor meg is nevettette, amiért a kisebb nagyon hálás volt.
Végül Chan visszament a konditerembe — merthogy amúgy dolgozott, de Felix miatt megkérte Changbint, hogy vegye át az ő következőjét is, arra az esetre, ha nem érne vissza időben —, és ettől a kisebbnek is eszébe jutott, hogy nem szólt Seungminéknek, hogy aznap sem megy...
Most nincs kedvem magyarázkodni, Jisung biztos mondott valamit az érdekemben... Holnap már biztos megyek.
Még azért egyszer megpróbálta elérni Hyunjint, de a telefonja kikapcsoltat jelzett. Nagy sóhajjal ment vissza a lakásába.
Nem sokkal később — miután hazaért —, megszólalt a bejárati csengő. Reménykedve nyitott ajtót, és amikor meglátta az ajtóban álló Hyunjint, a szíve ezerrel elkezdett verni. De azon nyomban le is hervadt a mosoly az arcáról, amint meglátta a fiú bús arckifejezését.

— Hyunjin...?

— Itt hagytam a telefonomat.

— Hogy... mi?

Hyunjin Felixet kikerülve beljebb lépett a lakásba, miközben tovább magyarázott.

— Reggel arra keltem, hogy apa hív. Bementem a mosdóba, hogy ne keltselek fel téged. Azt mondta, be kell mennem az kapitányságra vallomást tenni, ezért odamentem. A telefont meg én barom a mosdóban felejtettem. Ráadásul már akkor lenémítottam, amikor apa hívott, hogy még véletlenül se legyen hangos.

— De... Hogy lehet, hogy amíg reggel a mosdóban voltam, nem vettem észre...?

Miután bementek a fürdőszobába, Hyunjin felvont szemöldökkel nézte a telefonja hűlt helyét.

— Pedig ide tettem...

— Nem lehet, hogy beesett a fiók mögé?

Igaza lett Felixnek, tényleg becsúszott a fal és a bútor közé a telefon. Hyunjin megköszönte a segítséget, és már indult is volna, amikor Felix megállította őt.