Te + én = mindörökké (Bingqiu fanfiction, SVSSS) (BEFEJEZETT)

Huszonharmadik fejezet: Shizun napja igenis lehet rosszabb

Shen Qingqiu ismét ellátogatott a Shizun kávézóba, és megint forró csokoládét rendelt. Ritka rossz nappal a háta mögött az egyetlen fénypontja a forró csoki számított volna, de a legutóbbihoz képest az íze teljesen különbözik, mintha más készítette. Összegezve a napját, tényleg nem tudta, hogy nem képes még kiszaladni a világból. Reggel bedöglött az autója, rengeteg pénzért kellett elszállítattnia a szerelőhöz, ahol aztán ismét rengeteg pénzt fog kifizetni azért, hogy rendbe hozza, bármi is a baja a vén tragacsnak. Tömegközlekedéssel kellett elnyomorognia magát, ahol kétszer rossz metróra szállt fel, négyszer a lábára léptek, egyszer az ajtó becsípte a táskáját, egyszer ráköhögtek, és a szűkösségben pont egy olyan ember mellett állnia, aki bár kabátban volt, a felemelt karja, vagyis a hónalja bűzt árasztott. Beérve az iskolába, a tanáriban jött rá, hogy otthon felejtette a kijavított dolgozatokat. A már nem tudja hányadik szünetben, a takarítónő felmosta a folyosó egy árnyékos részét, amit az egyik diák lehányt. Ezzel semmi probléma nem lett volna, ha az árnyékos részen felcsillan a padló, és nem csúszik el vagy száz diák szeme előtt. Végül aztán, a napja fénypontjának gondolt forró csokoládé íze sem lett olyan, mint amit várt. Ezek után gondolta azt, hogy második tököt növeszt, hogy Qingqiu Jr. után Qingqiu Jr. kettőnek is elege legyen. Mantrázta magában, ennyi minden után csak nem jöhet rosszabb.

Hazaérve remélte, nem fut össze Luo Binghével. Természetesen, mint az egész napja, ez sem jött össze. Egyszerre értek a kapuhoz. Teljesen egyszerre. Ilyen is csak Shen Qingqiuval fordulhat elő! 

Bár Shen Qingqiu megfagyott, inkább legyen fagyhalál, mint Luo Binghével kósza szemkontaktus, ezért éppen fordulni készült hátra, amikor Luo Binghe kinyitotta a rozsdás vasrács ajtót és kezével intett, hogy menjen. Shen Qingqiu se nem némán, se nem szavakkal nem akarta húzni és nyúzni a köztük lévő kínt, ezért hálásan biccentett, és sietős léptekkel ment ajtaját kinyitni. 

Levéve a cipőjét vette észre, hogy kutyaszarba lépett. Plafonra emelte tekintetét, aztán nagyot sóhajtott. 

A hosszadalmas hazaút megmorogtatta Shen Qingqiu gyomrát. Szegény éhes volt. Shen Qingqiu nem tagadná meg pocaktól a nyugalmat, kiment a konyhába, a konyhaszekrényhez ment, azon gondolkodva, milyen levest egyen. Garnéla, marhahús, kacsa, csirke? Pikáns legyen, esetleg erősebb, de nem csípős? Lehetőségek százai repültek át Shen Qingqiu agyán, s egytől egyik mindegy látomásként feltűnő lehetőség elfolyt, mint a magzatvíz. Egy darab levese nem maradt. Semmi. Nuku. Zero. Semmi az ég világon, még egy porszemet sem talált, túl gyakran takarította a leveses szekrényt. Shen Qingqiu közel került a síráshoz. Annyira elterelték az aznapi szerencsétlenségek a gondolatait, hogy elfelejtette, tegnap ette meg az utolsó levest. Mivel legyintve mondta magának, holnap elintézi, nem írt papírt, fejében az emlékeztető is törölve lett. Aznap már sokadik sóhaja szakadt ki belőle. 

Visszavette kabátját és kutyaszaros cipőjét, és némi pénzzel elhagyta a lakást. A lámpát égve hagyta, végül is maximum öt percet lesz távol, és túl lusta volt a kapcsolóig elmenni. Berakta a kulcsot a zárba, ám amikor elfordította, és a zár már bezárta az ajtót, a kulcs hirtelen eltörött. Shen Qingqiu hitetlenséggel remegő kézzel emelte feljebb a kulcsot, aztán engedte kiesni ujjai közül. A kulcsa eltörött, ráadásul a zárban, és ki se tudja venni. A lámpa ég odabent, biztosra veheti, hogy a villanyszámlája az eget veri a következő befizetéskor. A telefonját szintén bent hagyta, nem tud senkit hívni, és csak annyi pénzt hozott magával, amivel néhány levest tudna venni, de a legolcsóbb motelt sem tudja megfizetni, a kocsija pedig szervízben, így hát abban sem tud aludni, de egyébként is bent van a kocsikulcs, nem tudná kinyitni. 

Shen Qingqiunak elege volt. Elfojtott kiáltást adott ki magából, s bár hallható hang nem jött ki belőle, arca minden szenvedést és gyilkos gondolatot jól tükrözött, ahogy a sírógörcsöt is. Gondolta, ennél csak nem rosszabb. 

Megfogadta, ha máskor igen, aznap többet nem használja, hogy ennél nem jöhet rosszabb. Elkezdett esni a hó, és semmi fedő nem takart, egyenesen rá esett, amihez a szél is hozzásegített. Shen Qingqiu vacogva, magához húzott lábakkal ült le ajtója mellé. Ha jöhet is ennél rosszabb, magasról tojt rá. 

Talán néhány óra telhetett el. Shen Qingqiu szemei sokszor csukódtak le és szenderült rövid álomba. A felhúzott lábakkal ülés hosszú idő után nem volt kényelmes, sőt fájdalmas. Megfázik, nem fázik, lázas lesz, nem lesz lázas, fáradtan feküdt le a földre, és használta kabátja ruhaujját párnának. Lábait megint magához húzta, de a vér jobban járt, mint ülve felhúzva, így azon kívül, hogy talán reggelre megfagy és meghal, nem volt oka panaszra, már nem is igazán érezte a hideget, csak a teste vacogott magától. Szemeit becsukta, megint elfáradt, rövidesen el is aludt, nem tudni mennyi ideig. Míg aztán egy mély hang, mintha messziről szólna, de ahhoz elég hangosan, hogy résnyire felnyíljanak szemei. 

- ...zhun! 

A hang nem hallgatott el, egyre élesebben hallotta. 

- Shizun!

Shen Qingqiu szempilláin a hópelyhek megolvadtak, homályosan, de biztosan tudta, hogy Luo Binghe az. A világmindenség tényleg nem kímélte.