- Te tényleg azt hitted, hogy a szexuális életünkről érdeklődik ennyire? - röhögött még mindig.
- Félreérthető volt - nevettem el magam. Visszagondolva, így már nem volt annyira gáz a szituáció.
- Lehet - felelte, lassan abbahagyva a nevetést. - Lucy a legősibb vámpír a családunkban. Körülbelül időszámításunk előtt ezerháromszázban született, a pontos dátumra már ő maga sem emlékszik. Edward a férje, őt ezerhétszázharmincötben változtatta át. Vámpírmániás, ragaszkodik hozzá, hogy a család tovább bővüljön vámpírokkal, és örökítsük az ősi vámpírvért - mesélte, immár komoly hangon. - A lánya, Elizabeth, egy emberhez ment hozzá, és meghalt érte. Ahogy az unokája, Porter is. És a dédunokája, Paul. Többé nem fogja engedni, hogy a családban megismétlődjön ez. Főleg most, hogy meghalt anyám, apám, és Will is.
- Erről a témáról még nem is beszéltünk - kezdtem bele.
- Nem akarok semmit rád erőltetni, Lena. És azt se akarom, hogy más tegye ezt, pont ezért jöttünk el, mikor Lucy téged kérdezett. Van választásod. Van időd dönteni, nem foglak siettetni.
- De Bill, én már döntöttem - tettem a kezem a karjára, a járó motor hangját hallgatva. - Már régen döntöttem. Amikor rájöttem, hogy beléd szerettem, már biztos voltam benne. Vámpír akarok lenni - jelentettem ki.
- Ne hamarkodd el a döntést. Ez az egész életedet befolyásolja. Ha nem akarsz vámpír lenni, akkor is veled leszek életed végéig.
- Nem, Bill. Nem akarok megöregedni, és aztán meghalni, hogy te is utánam gyere a halálba. Én örökké veled akarok lenni.
- Nem is képzeled, mennyit jelentenek nekem ezek a szavak, Lena - válaszolta halkan, és elmosolyodott.
- Szóval? Mikor változtatsz át?
- Majd, amikor eljön az ideje. Ezt különleges alkalomra kell hagyni. És van egy megérzésem, hogy nemsokára valami igazán különleges fog történni.
--------------
A hétvégét Billel töltöttem, mily meglepő. A nagyszüleinél most nem csak mi csöveltünk, hanem Vladimir is, aki Bill anyjának legjobb barátja volt, továbbá Bill nagybátyja, Andrew.
Szombat este épp a nappaliban döglődtünk, háttérzajnak pedig a híradó ment. Mikor is meghallottunk egy igen érdekes hírt.
- Will Odair a háború kezdetekor sikeresen megszökött a New York állambeli vámpíroknak kifejlesztett börtőnből. A sorozatgyilkos egészen Maine államig jutott, ahol értesüléseink szerint, ismeretlen okokból a Wingstone gimnáziumba ment, és elhunyt. Mivel életfogytiglanra ítélt bűnös volt, gyilkosát nem keresték meg, de valószínűleg az ellenség keze által veszítette életét. A holttestét az iskola számos tanulója látta, de mire a rendőrség kiért a helyszínre, már nem volt ott. Máig nem találták meg a holttestét - fejezte be a hírbemondó. Mindnyájan feszült figyelemmel hallgattuk, és még most is kínos csend ült a szobán.
- Pitét valaki? - kérdezte Angel, feloldva a hangulatot. Szerencsére amíg a többiek nekiálltak zabálni, mi észrevétlenül kimehettünk az udvarra.
Leültünk a nagy almafa alá, és pár percig csak néztünk magunk elé.
- Sosem fogom elfelejteni Will utolsó mondatát - szólalt meg halkan. Nekidőltem, és a vállára hajtottam a fejem, mire ő átölelte a derekamat. - Mikor leszúrtam, azt mondta, "Számítottam erre.". Mire én csak annyit válaszoltam, hogy "Meg akartad ölni." Elnevette magát, és rávágta, hogy "Igen." Végül, az utolsó mondata az volt, hogy "Úgy látszik, tényleg mindennél jobban szereted.".
- Sajnálom, hogy ezt kellett tenned - suttogtam.
- Egyáltalán nem bánom, hogy megtettem. Érted bármikor megtenném újra. Csak az bánt, hogy gyilkos lettem. Mint ő.
- Nem vagy olyan, mint ő! - vágtam rá, és a két kezem közé fogtam az arcát. - Ő szórakozásból ölt, te pedig azért, hogy megments egy életet! Ezt soha ne feledd!
--------------
Azt hiszem, még mindig a legjobb dolog mellette ébredni. Bár akárhányszor eszembe jutott az a beszélgetés a temetőben, mindig elröhögtem magam. Utólag visszagondolva annyira röhejes szituáció volt.
Reggel, mikor kimentünk Billel konyhába reggelizni, legnagyobb meglepetésemre ott ült az asztalnál Alice és Anna.
- Hello! Mi járatban? - ültem le melléjük az asztalhoz.
- Majd reggeli után elmondom - jelentette ki Anna.
- Nagyon fontos dolog - tette hozzá Alice.
- Nagyon fontos - bólogatott Anna. Kétkedve néztem Billre, aki mellettem foglalt helyet, mire ő csak vállat vont. Nemsokára felkelt Vladimir és Andrew is, így elkezdtük a reggelit elfogyasztani.
Mikor beleittam a narancslevembe, megéreztem a vodka ízét. Váratlanul ért, majdnem kiköptem.
- Ebben a narancslében vodka van! - szóltam meglepődve.
- Hoppá! Akkor az az én poharam - vette ki a kezemből a poharat Vladimir.
- Reggel kilenc óra van - mondtam letaglózva.
- Ezért van benne narancslé - jelentette ki a legnagyobb természetességgel.
- Adjál már nekem is! - jelentette ki Andrew.
- Én is kérek! - szólt legnagyobb meglepetésemre Alice. Vladimir elhagyta a helyiséget, és egy üveg vodkával tért vissza. Aminek már csak a felében volt ital.
Alice és Andrew egyszerre nyúlt az üvegért, és mikor megfogták, összeért a kezük. Vladimir egyből kiadott egy tipikus 'ú' hangot, mire mindketten elengedték a flaskát.
- Na, valaki fogja már meg, nem vagyok pincér - lóbálta az italt. Andrew el is ragadt azt, és meghúzta. Aztán átnyújtotta Alicenek, aki szintén nem használt poharat az iváshoz.
- Ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete - jelentette ki Anna. Erre mindkét fél röhögésben tört ki.
- Jaj, vicces vagy Anna - hahotázott Alice az asztalt csapkodva.
- Ez a nap vicce - vergődött a röhögéstől Andrew. Eközben rajtuk kívül az asztalnál ülő összes ember rezzenéstelen arccal bámulta őket. Összenéztünk Billel. Mindketten bólintottunk. Szavak nélkül is megértettük egymást. Ugyanis ugyanarra gondoltunk: Ezek ketten biztos összejönnek.
-------------
A reggeli után Alice, Anna és én autóba szálltunk, és elindultunk arra a helyre, ahol azt a nagyon fontos dolgot akarták véghezvinni.
Viszont mikor odaértünk, még mindig fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.