Az egész akkor kezdődött, mikor a menzára mentünk ebédelni.
Bill épp az asztalunk mellett ment el, én pedig pont akkor álltam fel, így összeütköztünk.
- Bocsi! - mondtuk tökéletesen egyszerre. Ezután mindketten elnevettük magunkat. Igazából tényleg semmiség volt az egész.
- Takarodj már Bill! - pattant fel a székéből Shawn, és ráüvöltött Billre.
- Nyugodj le haver! - szólt neki Mark feszülten. De mintha meg se hallotta volna.
- Idejössz és minden elveszel! Mindent! Hogy volt merszed?! - ordította, és minden mondatnál eggyel közelebb lépett hozzá. Én közelebb hátráltam az asztalhoz, és megszeppenve bámultam rájuk. Az ebédlőben lévő összes ember elcsendesedett, és kíváncsian nézték a balhét.
- Elloptad őt! - folytatta a kiabálást Shawn, és megragadta Billt az inge gallérjánál fogva. Közelebb rántotta őt magához, így csak pár centi választotta el az arcukat. Láttam Billen, hogy türtőzteti magát, és direkt hagyta, hogy Shawn odarántsa magához.
- Hívj tolvajnak! De jegyezd meg Shawn: Ami a tiéd, azt nem tudod ellopni - válaszolta kimért higgadtsággal. Shawn nyakán megfeszült egy kidagadó ér, és dühtől vöröslő fejjel nézett farkasszemet a másikkal. A menzára rémisztő csönd ült ki. Mindenki feszült figyelemmel várta, mi fog történni.
Végül Shawn haragtól vibrálva engedte el Billt, és némán dühöngve kiviharzott az ebédlőből. Az egész iskola egy emberként követte a tekintetével, ahogy elhagyta a helyiséget.
- Ki kér szörpöt? - törte meg a csendet az egyik konyhásnéni csilingelő hangja.
- Ó én kérek, Lydia néni! - pattant fel Mark, és odaszökellt az ételpulthoz. Innentől már a többiek is feloldódtak ismét, és hamar túlléptek a drámán.
Hát igen, Shawnnal az élet olyan volt, mint egy spanyol szappanopera. Már csak azt kellett volna bejelentenie, hogy a szülei ráhagyták az olajvállalkozást, és el kell mennie Marokkóba.
-------------
A hét további része nyugalmasan telt. Billel megbeszéltük, hogy továbbra is tartjuk a két lépés távolságot, hogy Shawn ne jöjjön idegállapotba.
Szombat délután volt, és épp leugrottam a sarki vegyesboltba. Hamar végeztem, nem kellett sok dolgot vennem. Miután káromkodva vettem tudomásul, hogy nem hoztam magammal szatyrot, az élelmiszereket felölelve hagytam el a boltot. Nejlonszatyrot nem vettem soha, mihaszna tárgy, egyetlen használat után lehet is kidobni.
Egy kiló kenyérrel, öt kiló liszttel és két liter tejjel léptem ki az utcára. Ám egyből majdnem el is ejtettem mindent, mert olyan látvány tárult a szemem elé, amire nem számítottam.
Bukott angyalok. Bukott angyalok mindenhol.
Persze nekik könnyű volt, csak le kellett szállniuk az égből, és kész. Én meg még nyugodtan kenyeret se vehettem. Mindegy, hozzászoktam már.
Három egyből ki is szúrt engem, és megindultak felém diadalittas mosollyal. Pár pillanatnyi habozás után mindent eldobva jégsugarakat lőttem feléjük. Nem tudtam, hogy az adrenalin tette-e, hogy különösen pontosan tudtam célozni, vagy csupán a véletlen műve, de az a lényeg, hogy mindegyiket a mellkasa közepén találtam el. Ahogy sorban átfúródott rajtuk a hegyes jégcsap, egymás után elterültek.
Viszont így a többi figyelmét is magamra vontam. Egyre többen lettek, így ahelyett, hogy harcolni kezdtem volna ellenük, bölcsebb döntésnek véltem, ha valami menedéket keresek. Vissza is fordultam a vegyesbolthoz, és megragadtam az ajtajának kilincsét.
Egyre kétségbeesettebben rángattam, de nem nyílt ki. Rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg észrevették, hogy elkezdődött a háború, és bezárkóztak.
Eközben a többi bukott angyal is egyre közelebb ért. Kénytelen voltam egyet-kettőt elintézni, annak ellenére, hogy tartalékolni akartam az erőmet. Még csak az kellett, hogy most elájuljak.
Szerencsére a vegyesbolttal szemben állt egy kricsmi, így én minden bátorságomat összegyűjtve odarohantam. Úgy futottam, mint még sosem. Ha ezt a tesitanárom látta volna!
Zihálva rontottam be a kis viskó ajtaján, és láttam, hogy hirtelen minden szem rám szegeződik.
- Itt vannak! A bukott angyalok! Itt vannak! - kiáltottam kétségbeesetten. A bárpultnál ülő emberek arcán meglepődöttséggel kevert félelem játszott, és az ijedt csendet hangzavar vette át.
A pultos, név szerint Kranzló Tomma, sebtében oda is sietett hozzám. Jóféle ember volt, afféle ősz bajszos, sörhasú öregúr, pirospozsgás arccal és vizenyős kék szemekkel.
- Gyere lányom, igyál egy korsó vajsört, egyből megnyugszol - karolt belém, és a bárpult felé támogatott, miután bereteszelte az ajtót.
Ám nem telt bele két perc, mire betörték azt. Két bukott angyal viharzott be a kis helyiségbe, és az ajtó romjain átlépve csörtettek keresztül a szobán. Egyenesen felém.
A rémült sikolyokkal mit sem törődve, tettem amit tennem kellett. Őket is megöltem, mint a többi társukat. El sem tudtam hinni, hogy ma már mennyi embert megöltem. Ezen a szép márciusi délutánon.
Viszont ahhoz képest, hog mennyiszer használtam ma már az erőmet, ráadásul milyen intenzitással, még egyáltalán nem éreztem kiszipolyozva magam. Nem fogyatkozott az erőm, sőt. Mintha valami furcsa achievement hatására megnőtt volna.
De nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis a tetemeket átlépve bevonult két fekete öltönyös mamlasz. Mikor megpillantottam a pilóta fazonú fekete napszemüveget, és a headset-et, egyből tudtam, hogy értem jöttek.
Egy szó nélkül megragadtak, és kivonszoltak az utcára. Még hallottam, ahogy Tomma felocsúdva azt kiáltozza, hogy "hová viszik a kislányt", de választ már nem kapott.
Végülis számíthattam volna erre.
Egy sötétített üvegű fekete autó hátsó ülésére szorítottak be, szó szerint, ugyanis a két testőr nem tágított mellőllem, így ott ültek a két oldalamon. Hogy hogyan találtak rám, arról halvány fogalmam nem volt. De biztos nem snapchat térkép alapján.
Legnagyobb meglepetésemre a gimihez mentünk.
- Miért hoznak ide? - kérdeztem tőlük rosszat sejtve, mikor már az épületben voltunk.
- Ez úgymond egy csomópont, továbbá az iskola összes tanulóját ide hoztuk, mert itt van a legnagyobb ellenállás - felelte szűkszavúan az egyik.
- Idehozták őket meghalni?! - szóltam hisztérikus hangon, de mintha meg se hallották volna.
Egy emeleti folyosón álltunk meg végül, ahol már állt néhány testőr. A különlegessége a folyosónak az volt, hogy az egyik oldalán üvegből volt a fal. Így tisztán látható volt innen, hogy mi folyik az udvaron.
Elszörnyedve bámultam ki az üvegen. Teljesen lesokkolódtam a látványtól. Többszáz kamasz kűzdött az életéért, és vállt vállnak vetve harcoltak az ellenséggel. A holttestek megoszlóak voltak - diákok és bukott angyalok vegyesen. Ha még ez nem lett volna elég felkavaró, akkor attól, amit most láttam meg, végleg megszakadt a szívem.
Ott volt Bill.
Abban a pillanatban már a lépcsőforduló felé vettem az irányt, de a testőrök visszatartottak.
- Le kell mennem hozzá! Veszélyben van! - rángattam a karom ingerülten, de mindhiába, ugyanis a szorításuk nem engedett. - Hát nem értik?! Meg is halhat! - ordítottam a sírás határán, miközben vergődve próbáltam kitépni magam a védelmükből.
Karddal a kezében harcolt. Ruháját már vörösen pettyezte mások vére - legalábbis reméltem, hogy mások vére. Rendkívül gyors volt, egyik bukott angyal után szúrta le a másikat. Ügyesen bánt a fegyverrel, bár ez nem volt meglepő. De ez még nem űzte el a félelmeimet. Ugyanúgy aggódtam az életéért.
Ekkor viszont megfagyott az ereimben a vér.
Ugyanis a tömegen átvágva az épület felé közeledett egy alak. Elszánt, önelégült, már-már vérfagyasztóan eltökélt mosoly terült szét az arcán, és egy tőrrel a kezében tartott a bejárat felé, ami közvetlen alattam volt pár szinttel. Nem törődött semmivel és senkivel. Holttesteken taposott át, haldokló embereket lökött félre. Egy pont felé masírozott hajthatatlanul.
Felém.