Még a telefont is kiejtettem a kezemből, annyira váratlanul ért ez a hang.
Minden horrorfilmben ez van. Éjszaka van, vihar, és a gyanútlan áldozat ajtaján kopogtat a baltás gyilkos. Vagy az apáca démon, aki arra vár, hogy kinyisd az ajtót, és beengedd a házba, hogy hátralévő életedben ott kísértsen.
Kővé dermedve ültem az ágyban, és egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. Nem volt nálam se fegyver, se szentelt víz, de még Biblia se.
A józan eszem azt mondta, sőt, üvöltötte, hogy nehogy ki merjem nyitni azt a nyomorult ajtót. Ám eszembe jutott, hogy mi van, ha mondjuk nem gyilkos vár az ajtó másik oldalán. Hanem mondjuk Clar, aki megijedt a vihartól, és átjött film maratont tartani. Vagy Shawn, aki tudja, hogy félek ilyen időben, és a sérelmeket félretéve ide jött jobb kevdre deríteni. Na jó, ennél még az is valószínűbb, hogy a soha nem látott apám áll odakint.
Úgy döntöttem, nem élhetem le az életem úgy, hogy nem tudom meg, ki kopogtatott. Így hát az ajtóhoz lépkedtem, és lassan elfordítottam a kulcsot a zárban.
A megkönnyebbüléstől nagy sóhaj hagyta el a torkomat.
- Hála az égnek - ugrottam Bill nyakába nagy örömömben. Éreztem rajta, hogy egy pillanatra meglepődik, de aztán ő is átölelt. - Mi járatban erre? - néztem fel rá, miközben nem tudtam a kezeimmel mit kezdeni, így hát inkább összefontam őket magam előtt, miután becsuktam az ajtót.
- Lena - sóhajtotta gondterhelten. - Ez nagyon furán fog hangzani, de kérlek ne ijedj meg - mondta lassan, tagoltan, mint aki minden szót átgondolt. Erre a kijelentésére szabályosan elakadt a lélegzetem, és elkerekedett szemmel bámultam rá. Már a legrosszabbra gondoltam, mikor végre kinyögte a választ. - Én érzem ha félsz.
A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajtam.
- Csak ennyi? - kérdeztem vissza higgadtan.
- Téged egyáltalán nem is zavar? - nézett rám elképedve.
- Itt embereket támasztanak fel, teleportálnak, démonokat szelidítenek meg, és kobolák szöknek be szilveszteri bulikba. Ugyan, miért pont az zavarna, hogy érzed, ha félek?
- Talán azért, mert így még jobban ki vagy szolgáltatva? - mondta ki halkan, miután nyelt egyet.
- Bill, én - itt hitetlenkedve felnevettem, mert még a feltételezést se tudtam elhinni. - Én nem félek tőled.
Nem tudom, mennyi ideig bámultunk egymás szemébe, de egyszercsak Bill felkapott, és magához ölelt. Abban az ölelésben minden megkönnyebbülése benne volt.
Úgy karoltam át a nyakát, mint aki soha nem akarja elengedni. Legszívesebben ott megállítottam volna az időt, hogy örökre így maradjunk.
- Mitől féltél? - kérdezte, mikor elengedtük egymást. Ekkor viszont akkorát villámlott, hogy akaratlanul is összerezzentem. Ezután már nemigen kellett magyarázkodnom.
Nem nevetett ki, még csak el se mosolyodott azon, hogy gyerekes módon félek a viharoktól.
Én meg időközben letelepedtem az ágyamra, hogy ne ácsorogjak naphosszat a szoba közepén. Ő is idejött mellém, és néhány perc hallgatás után megszólalt végül.
- Gyerekkoromban először Németországban éltünk, egy elhagyatott, hegyoldali faluban. Mikor vihar volt, én mindig rettentően féltem, ezért anyám kitett a házból, hogy megtanuljam, nincs okom félni. Csak reggel engedett be - mesélte szenvtelen, nyugodt hangon. Elkerekedett szemmel hallgattam őt, és automatikusan megfogtam a kezét. Hogy tehet valaki ilyet a saját fiával?
- De igazából a szomszédban töltöttem ilyenkor az éjszakát - folytatta a mesélést. - Az ott lakó idős néni mindig megvigasztalt. Emlékszem, minden éjjel addig énekelt nekem, amíg el nem aludtam. Ugyanazt a régi népdalt, minden egyes alkalommal. Az volt a címe, hogy Danke - apró mosoly futott át az arcán. - Az egész dalban az a szó ismétlődött csak, hogy Danke. De én mindig megnyugodtam tőle - jelent meg egy fájdalmas mosoly az arcán.
- Sajnálom, hogy ilyen gyerekkorod volt - suttogtam letaglózva, mikor befejezte a történetet.
- Nem te tehetsz róla, Lena. Ne sajnáld - fordította felém az arcát, és mondta ugyanolyan szeretetteljes hangon, mint eddig. A szemében megcsillant a holdfény, és így még kristálytisztább kéknek látszott. Nem tudom, meddig bámultam bele a szemébe, de azt vettem észre, hogy egyre jobban csukódnak le a szemeim, végül egyet ásítottam is.
Álmosan feküdtem el, mire ő felkelt az ágyról, és távozni készült.
- Kérlek ne hagyj el - suttogtam, még mindig a kezét szorongatva. Váratlan kétségbeesés lett úrrá rajtam, mikor arra gondoltam, hogy itt hagy. Azt most nem tudtam volna elviselni. Az illata otthonosan lengett körbe, a bőrének selyemszerű tapintását nem akartam elengedni.
Meglepődve torpant meg, és vetette rám reményteljes pillantását. Rögtön visszatért hozzám, és tökéletes testével végigfeküdt mellettem az ágyon. Még mindig fogtam a kezét, mikor elnyomott az álom.