Ha eddig nem kaptam szívrohamot, akkor most annak is épp itt volt az ideje. Ugyanis a lélegzetem elállt, mikor megpillantottam a személyt. A kezdeti meglepődöttség után, valami fura biztonságérzet lett úrrá rajtam. Saját magam sem értettem ennek az okát, mivel semmi okom nem volt rá, hogy így érezzek. Mert nem Shawn volt az.
Hanem Bill.
Kérdőn nézett rám, és az angyalokra felváltva. Tudtam, hogy hallotta az egész beszélgetésünket, és most épp annyira nem érti ezt az egészet, mint én. Mégis, én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy miért érzem biztonságban magam Bill mellett, és miért nem félek tőle, mint ahogy arra a testvére tettei rászolgáltak.
- Lena, jól vagy? Ugye nem bántottak? - nézett rám Bill összezavarodva.
- Öhm, nem - feleltem, bár nem értettem, hogy Billt miért érdekli az, hogy én jól vagyok-e vagy sem. Lehet, hogy nála is csak csapda, mint Willnél. Mondjuk nem tűnt megjátszottnak. Ebben a percben igazából semmit nem tudtam, szóval meg sem próbáltam megfejteni a gondolkodását. - Amúgy te mit keresel itt? - tértem a lényegre.
- Nem tudtam aludni, szóval gondoltam sétálok egyet a suliban, tekintve hogy ez az első napom itt, és van bőven felfedezni való hely. Meg Will is mondta, hogy milyen gyönyörű ez az épület. Uh bocs, ezt nem kellett volna. Na szóval, erre jártam, hallottam, hogy beszélsz valakikkel, és mikor meghallottam miről van szó, inkább megálltam a folyosón. Ez a kiválasztott izé még mindig nem tiszta - hadarta le. Oké, egész racionális érvelés volt. Bár Bill ezután biztos nem adja a fejét éjszakai sétákra.
- Valaki elmagyarázná nekem, hogy ki ez a tag? - szólalt meg Paul unottan. A mellette álló két angyal pedig ugyanolyan értetlenül bámult ránk.
- Bill vagyok - mosolyodott el barátságosan.
- Oké, és mi vagy? Ember, angyal, tasakos leves... - folytatta cinikus hangnemben Paul.
- Hagyd már békén szegény gyereket! Nem elég, hogy nem tud aludni, erre még egy ilyen retardált is szekálja - csattant fel Modona.
- Miért nem maradtam otthon? - sóhajtotta Peter, miközben beletörődötten bámulta a plafont.
- Talán mert nem volt választásod? Tudod, ha a nagyfőnök azt mondja meló van, akkor meló van - oktatta ki Modona készséggel. Mi meg Billel kínosan összenéztünk. Na igen, mi valahol kimaradtunk a beszélgetésből.
- Khm, és én akkor mit is csináljak? - tettem fel az egyértelmű kérdést, miközben felváltva pillantottam mind a hármukra megszeppenve.
- Egyenlőre semmit. Menj vissza a szobádba, és aludd ki magad, amíg megteheted - felelte Peter egyhangúan. Mintha ezek után el tudnék aludni. És ha el tudnék, akkor se mennék sokra azzal a öt-hat óra alvással.
- És veletek mi lesz? - kérdeztem rá összezavarodva.
- Mi oda teleportálunk az igazgató szobájába, hogy értesítsük őt mindezekről - futott át egy pimasz mosoly Modona arcán, miközben válaszolt a kérdésemre. Amitől nem nyugodtam meg csöppet sem. Teleportálnak? Mi van?
- Teleportáltok? - néztem rájuk zavaros tekintettel.
- Igen. Tudod, az angyalok ilyet is tudnak - vetette oda Paul flegmán, ezt követően pedig köddé vált.
- Nem igaz, hogy megint ezt csinálta! Elegem van belőle, hogy szó nélkül elteleportál - forgatta a szemét Modona bosszúsan, aztán ő is eltűnt.
- Lena, menj vissza a barátoddal a kollégiumi részbe - szólt oda nekünk Peter, aki még mindig itt volt.
- Ő nem a - kezdtem bele felháborodva, de végül nem fejeztem be, mert Peter is tovatűnt.
Csüggedten roskadtam le a padlóra, miközben a fejemben végig csak az elhangzott mondatok ismétlődtek, újra és újra. Ez a kiválaszott baromság minden képzeletemet fölülmúlta, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy a Földön élő több mint hét milliárd ember közül miért pont engem választottak ki. Nem volt bennem semmi különleges, de tényleg, és el nem tudtam képzelni, hogy egy háborúban mi hasznomat veszik képviselőként. Nekem is olyan béna, unalmas, és végtelenül hosszú, előre megírt beszédeket kell majd mondanom, ceruzaszoknyában és tűsarkúban álldogálva? Bármi is legyen a feladatom, kétlem hogy erre a legjobb ötlet volt egy tizenöt éves kamaszlányt kinevezni. Sőt, ez volt a lehető legrosszabb ötlet! Már csupán a gondolattól, hogy rajtam múlik az emberiség sorsa, pánikrohamot kaptam.
- Lena - szakított ki a gondolataim közül Bill. Lehajolt hozzám, és felém nyújtotta a kezét. Én pedig úgy kapaszkodtam belé, mint egy hajótörött az utolsó mentőövbe. Ebben a pillanatban ő volt az egyetlen biztos pont, amit nem sodortak el a félelem hullámai.
Miután felhúzott a hideg padlóról, szorosan magához vont. A testének melege megnyugtatott, a remegésem is abbamaradt. Kétségbeesetten öleltem át, megnyugvást, és biztonságot keresve, melyet a karjaiban meg is találtam. Magamba szívtam a belőle áradó illatot, ami még mindig az otthon érzetét keltette bennem. Nem tudtam, mennyi ideig állhattunk így, mert az időérzékemet teljesen elvesztettem. Lehetett öt perc, vagy fél óra is akár. Csak annyit tudtam, hogy végre biztonságban voltam. Kizártam mindent a gondolataimból, nem agyaltam semmin. Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor csak léteztem. Még mindig ott álltunk a gyér holdfényben, összeölelkezve.
Mikor hirtelen belépett valaki a szobába.