- Istenem - szállt ki Shawn sóhajtva a kocsiból, mi pedig mindnyájan követtük. - Ez de kínos lesz.
Na ja, nem volt egy szerencsés időpont a mai, ugyanis Shawnék házában volt a fél família, akik most minden bizonnyal az idegösszeomlás szélén álltak.
- Nyugodj meg, azért vagyok itt, hogy kimagyarázzalak titeket. Van benne gyakorlatom, szóval ne félj - lépett be Marian is a kapun. Ekkor Shawn becsengetett, mire alig telt el egy pillanat, már ki is nyílt a bejárati ajtó, és Shawn anyukája a fia nyakába borult.
- Hol a francban voltál? - kiáltott rá, miután elengedte. Ekkorra már az előszobába sereglett szinte a házban tartózkodó összes ember.
- Ezt én is szeretném tudni, fiatalember - szólalt meg az apja is.
- Jó napot, én el is mesélném a történteket, és mivel ügyvédi képesítésem van, ezért vegyék figyelembe a védelemre szóló érveimet - lépett elő Marian, mire mindenki megnémult.
- Te tényleg ügyvéd is vagy? - súgtam oda neki.
- Igen. Elég sok szakmám van - köhintett, aztán már bele is kezdett volna a monológjába, mikor a nagypapi dühös kiáltása hasított a levegőbe.
- Tudtam! Tudtam hogy ez a leány beleviszi a rosszba! - rázta felém a mutatóujját fenyegetően, miközben a sétapálcájával kalimpált.
- Csihadj már Roger! - csapott rá idegesen a nagymama. Ekkor végre Marian is elkezdhette a sztorit ecsetelni. Ami el tartott egy ideg. Olyan sokáig, hogy inkább behívtak minket a házba, mondván, kihűl a lakás ha kitárt ajtóban álldogálunk.
A végére tulajdonképpen olyan szinten lecsillapodtak a kedélyek, hogy egy csésze teával üldögéltünk a kanapén, miközben Marian mesélt, mi meg hébe-hóba közbeszóltunk. De leginkább csak jó gyerekek módjára bámultunk magunk elé faarccal.
A végére persze már senki nem volt mérges, inkább sajnálkozva fordultak Dia felé. Mikor Marian végzett a sztorizgatással, már indultunk is.
- Muszáj haza mennem? - kérdeztem betorzult fejjel, miközben felváltva pillantottam Marianra, és Shawnra, aki kikísért minket.
- Igen - vágta rá Marian. - Meg kell beszélned a dolgokat anyáddal. Nem lakhatsz örökre Shawnéknál.
Erre kérdőn Shawnra néztem.
- Félek. hogy nagypapa agyonütne éjszaka a sétapálcájával - mosolyodott el keserűen. Egy lemondó sóhaj, és egy búcsúcsók után be is szálltam az autóba, ami két utcával arrébb ki is tett.
- Marian, ugye bejössz? - kérdezem meggyötört arccal.
- Mind bemegyünk, nyugodj meg - sóhajtott fáradtan. Na ja, nem lehetett valami izgalmas negyedszerre elmondani ugyanazt a szöveget.
Az ajtóhoz lépve lenyomtam a csengőt. Egy perc sem telt el, anyám már ki is rontott az ajtón, és heves mentegetőzések közepette megölelt. Miután mind bevonultunk a lakásba, és a nappaliban helyet foglaltunk, kezdődhetett is a dolgok kimagyarázása. Ezúttal nem csak az én részemről.
Mikor Marian és Dia továbbálltak, és anyámmal is megbeszéltem a dolgokat, fáradtan vonszoltam fel magam az emeletre. Igaz, hogy minden tisztázódott itthon, igazából még mindig haragudtam anyámra, amiért eltitkolta előlem Mariant. Ez a nap pedig rettentően hosszú volt, és rengeteg kérdést hagyott maga után. Miért most akarta megölni Cseknákik Diat? Hol van Cseknákik? És ami a legégetőbb: mi kezdődött el ezzel az eseménnyel?
De egyenlőre hagytam az egészet, nem volt érdemes egész nap ezen rágódnom. Elvégre még mindig karácsony volt.
A szobámba lépve felcsillant a szemem. Az ágyamon ott hevert a Shawntól kapott ajándékom, amit tegnap nem volt időm kibontani, hanem csak az ágyamra dobtam.
Izgatottan léptem a csomaghoz, és egy türelmetlen mozdulattal le is téptem róla a csomagolást. A papír alól királykék anyag sejlett fel, amit meglátva gyorsan ki is kaptam a dolgot a papíros közül.
Mosolyogva tartottam magam elé a pulcsit, amin a következő felirat állt: Keep calm and love fire. A szöveg végén egy kis lángnyelv díszelgett, mire kénytelen voltam felnevetni. Kacagva szorítottam magamhoz a ruhadarabot, miközben fáradtan végigdőltem az ágyon.
Kétségkívül ez volt életem legfurább karácsonya.
Este még fürdés után olvastam kicsit, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Épp az új pulcsimban ültem az ágyamon, az ablaknak dőlve. Csak a kis éjjeli lámpám égett, és mivel az utcában is kevés volt a lámpa, ezért az erre haladó autó fényszórója épp eléggé figyelemfelkeltő volt, hogy felnézzek miatta a könyvemből. Már épp vissza is mélyedtem volna az olvasásba, mikor megakadt a szemem a járműben ülő személyen.
Akit láthatólag nem érdekelt, hogy tél volt, mert a lehúzott ablakon kikönyökölve mosolygott. És az sem érdekelte, hogy éjszaka volt, mert a napszemüvegében igen jól érezte magát. Csak ült a hegyomlás méretű fekete autójában. Meg mertem volna esküdni, hogy engem nézett, bár nem láttam a szemét.
Valahogy ismerős volt. Az arcvonásai alapján biztosra vettem, hogy láttam már valahol. Viszont a szőke haja, amibe bele-bele kapott a szél, sehova nem illett be. És ekkor összeállt a kép.
Rájöttem, ki volt az.