Mikor hazaértem, az első az volt, hogy mindent elmeséltem anyának. Ami eltartott egy darabig, ráadásul miután befejeztem a sztorit, még várt rám egy alapos elbeszélgetés is. Amikor végeztünk, már este nyolc is elmúlt, és bár még nem volt takarodó, már előre tudtam, hogy ma éjjel nem fogok tudni aludni.
Csak az ágyamon feküdtem, a plafont bámulva, és újra végigpörgettem az egészet a fejemben. Újra és újra. A gondolat, hogy ha Shawn nem jön, akkor most már nem élnék, annyira megrémisztett, hogy alig tudtam másra gondolni.
Kilenc körül elmentem a fürdőbe letusolni, aztán visszatérve a szobámba, próbáltam elaludni. Egy ilyen nap után rám fért volna egy pihentető alvás. De mint az lenni szokott, sejtésem beigazolódott, és bármennyire próbáltam elaludni, nem sikerült.
Már nem is tudtam, mennyi ideje forgolódtam az ágyban, mikor meghallottam, hogy egy kavics csattan az ablakom üvegén. Szerettem, ha éjszaka bevilágít a holdfény az ablakomon, ezért nem is szoktam behúzni a függönyt, redőnyöm meg nem is volt, de ilyen még soha nem történt.
Egy pillanat alatt kipattant a szemem, és bár kissé megrémültem, azért a kíváncsiságom győzött, és felugorva az ágyból, oda is rohantam az ablakhoz. Kinézve rajta, még a lélegzetem is elállt.
Shawn állt a házunk előtt. Azzal a félmosollyal az arcán, amit annyira imádtam. Hirtelen mintha minden fáradtságom elpárolgott volna, azzal a lendülettel húztam fel az ablakot. Megborzongtam, mikor a decemberi fagyos levegő megcsapott, de ettől függetlenül nem csuktam be.
- Mit keresel itt? - szóltam le neki elfojott mosollyal az arcomon. Közben lopva a faliórámra pillantottam, ami azt mutatta, már éjfél körül járt.
- Jöttem, mert szükség van rám - válaszolta pimaszul.
- Na de ilyenkor? - mosolyodtam el én is.
- Ilyenkor - bólintott magabiztosan.
- Két perc és lent vagyok - jelentettem ki hirtelen, és rögtön le is húztam magam mögött az ablakot, mert már majd' megfagytam.
Gyorsan átcseréltem a pizsama sortom egy farmerra, a spagettipántos felsőmre pedig egy vastag pulcsit húztam. A kulcscsomómat előkaptam a fiókból, és miután zsebre vágtam, már óvatosan nyitottam is ki a szobám ajtaját.
Miután körbekémleltem, és megbizonyosodtam róla, hogy anya a szobájában van már, halkan leosontam a lépcsőn. Az előszobában beleugrottam a bakancsomba és a kabátomba, aztán amilyen halkan csak tudtam, kizártam az ajtót. Miután sikeresen kilopóztam a házból, illedelmesen bezártam magam mögött az ajtót, és a kabátom zsebébe süllyesztettem a kulcscsomót.
- Oké, miért jöttél? - szegeztem Shawnnak a kérdést, aki a kerítésünknek dőlve álldogált.
- Tudod te jól - mosolyodott el.
- Nem. Nem tudom - vágtam rá.
- Sok dolgot akarok megbeszélni veled - komorodott el az arca.
- De nem várhatott volna ez hétfőig? Vagy reggelig legalább? - kérdeztem zavartan.
- Nem. Nem tudtam aludni se. Végig ez járt a fejemben. Képtelen voltam várni - rázta meg a fejét révetegen.
- Hát, így már én se tudok aludni - mondtam tettetett mérgelődéssel a hangomban.
- Tudom, hogy te se aludál - nevetett fel. - Nem sétálunk valamerre? - vetette fel az ötletet.
- De - vágtam rá, kissé túl hamar. Hiába, így is majdnem odafagytam a járdához, gyaloglás közben legalább ennek a veszélye nem állt fenn. Mindezektől eltekintve, nem tudtam, mi ütött belém. Még soha nem surrantam ki a házból éjszaka, pláne nem egy fiúhoz. Most meg még elmentem vele sétálni is, éjnek évadján.
Bármilyen különös is volt a helyzet, kétségkívül élveztem. Nem akartam mondani Shawnnak, hogy már azzal felvidított, hogy látom, és azt se, hogy mennyit jelentett nekem, hogy vette a fáradtságot eljönni hozzám, és nem csupán rám írt sablonosan. Az elmúlt egy hónap után alig hittem el, hogy most itt sétálok vele kettesben, éjszaka a városban.
- Még mindig az jár a fejemben, hogy mekkora bunkó voltam veled az utóbbi egy hónapban - sóhajtotta, miközben sétálás közben hátra hajtott fejjel a csillagokat bámulta. Én meg majdnem rávágtam, hogy nekem meg az jár a fejemben, hogy hogy nem fagy meg abban a kicipzározott kabátjában, amiben a lehető legnagyobb lazasággal sétált, zsebretett kézzel.
- Egyszerűen felejtsük el - mondtam, felnézve rá.
- Ez nem így működik, ezt te is jól tudod - nevet fel keserűen. - Bűntudatom van, az a helyzet. És ezt nemcsak én nem fogom elfelejteni, de te se.
- Oké - fújtam ki a levegőt lassan, mert imádtam, mikor télen látszott a levegőben a leheletem. - Akkor úgy mondom, próbáljunk túllépni rajta. Ma megmentetted az életem, ezzel bőven kvittek vagyunk - próbáltam hatni rá, mert nem szerettem szomorúnak látni. Valamilyen tekintetben olyan volt, mint egy gyerek: nem tudtam sokáig haragudni rá.
- Nem, nem vagyunk kvittek! Én olyan dologért utáltalak egy hónapig, ami igaz sem volt!
- Ne emészd magad emiatt, mert már úgysem tudsz a múlton változtatni. Kivéve ha találsz egy időgépet - jelentettem ki komoly arccal, mire ő megállt, és a szemembe nézett.
- Hogy te milyen optimista vagy most is - nevette el magát.
- Kösz, de nem, az pont hogy nem én vagyok - nevettem fel vacogva. - Az Clar, Dia, és Mark, de semmiképpen sem én.
- Igen, te viszont mindjárt megfagysz - lépett közelebb hozzám, és nevetve átölelt.
Nos, szó szerint elakadt a lélegzetem. Pár pillanatig azt se tudtam, most mit csináljak, de aztán zavartan átöleltem én is. Így álltunk egy darabig, nem is tudtam, mennyi ideig, mert az időérzékem teljesen elvesztettem Shawn közelében. Lehet öt perc volt, talán fél óra, ki tudja?
Mikor elengedett, elégedetten leült az útpadkára. Én meg mellé telepedtem, mire ő lazán átkarolva magához húzott.
- Már nem vagy olyan, mint egy jégcsap - suttogta a hajamba, és éreztem a hangján, hogy mosolyog.
- Ja, most már inkább jéghegy vagyok. Csak a Titanic helyett egy autó fog belém jönni - motyogtam zavaromban, mire elnevette magát. Mondjuk részben igazat mondtam, mert bármilyen kihalt kertvárosi utcácskban voltunk, akár erre is hajthatott volna egy autó, és akkor nem voltunk épp biztonságos helyzetben.
- Mindig megnevettetsz - mondta szórakozottan. - Ezt is szeretem benned annyira - váltott komolyabb hangszínre.
- Is? - kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Is - puszilt bele a hajamba.