Szervusztok Drágáim!
Régen találkoztunk, régen jelentkeztem, régen írtam. Nem szeretnék különösebb magyarázatot adni, nem szeretnék ígérgetni és a bocsánatotokért esedezni. Ha kíváncsiak vagytok, hogy mi történt velem az elmúlt nyolc hónapban, akkor kérlek jelezzétek, addig nem szeretnélek titeket untatni.
Sajnálom, hogy csak most kerül sor az újabb részre. Talán most már visszatalálok magamhoz és bepörgök. Be kell valljam elkezdtem egy új blogot még régebben, és ha volt időm írni, akkor oda ötleteltem. Ezt a részt is szerintem már nyolc hónapja húzom. Nem lett eseménydús, de itt is észre lehet venni, hogy elindul 1-2 szál.
Ha bármilyen kérdésetek, megjegyzésetek vagy teóriátok akad, mindet nagyon szívesen várom odalent! :)
Millió puszi, L xx.
,,Várni a vonatot a reptéren egy hajójeggyel a kezedben. Így próbáltam menekülni a gondjaim elől, és nem vettem észre, hogy közben rohamtempóval süllyedtem és zuhantam. Aztán gondoltam megpróbálok talpra állni, de rájöttem elkezdeni előröl nehezebb, mint hinni és reményt táplálni abba, ami már rég elszállt."
Sophie Angel
Hetedik napja volt az, hogy duzzadt szemekkel ébredtem fel, és egyszerűen képtelen voltam enni, inni, vagy megmutatkozni valakinek. Vagy sírtam, vagy aludtam, a kettő közötti állapot valahogyan sehogy sem volt jó, mert rám tört a pánik, elfogott a félelem, olykor a düh, és azt kell, hogy mondjam, ha akkor nincs a közelemben valaki, akkor lehetséges, hogy már fél nap után feladtam volna. Hiába aludtam naphosszakat, nem álmodtam semmit, pedig volt pillanat, hogy próbálkoztam vele és kaptam pár tanácsot, hogy mivel tudnék könnyebbíteni magamon. Mind hiába, hiszen ha a szív fáj, azt nem lehet holmi gyógyszerrel rendbe hozni. Aaron házában töltöttem az elmúlt napokat, aki rengeteget segített nekem, ott kezdődve, hogy beestem egy héttel ezelőtt az ajtaján. Az este nem tudott szóra bírni, sőt még az utána lévő napon is csak keserves sírásban törtem ki, ha próbált valamit kiszedni belőlem. A negyedik teljes nap vége fele, azonban leültünk a nappaliba és ahogyan a bögrémet szorongattam dermedt ujjaimmal, valami teljesen megfordult bennem. Beláttam, hogy nem csak egy orvossal állok szemben, hanem egy igazán jó baráttal is. Belegondolva nem is tudom ki viselt volna el engem, annyi ideig ilyen állapotban. Szóval a nappaliban ülve, egy-egy bögre teával a kezünkben átbeszéltük, hogy mégis mi történt pontosan - Aaron az elejétől kezdve tudta, hogy mi, vagyis ki áll a tettek mögött. - A beszélgetés végén pedig megerősítést kaptam afelől, hogy addig maradhatok, ameddig csak szeretnék, mivel Aaron nem díjazná, hogyha valami történne velem és ismét a kórházban kötnék ki. Én pedig úgy döntöttem, hogy egy kicsit elzárkózok minden, s mindenki elől, hogy egyedül lehessek egy olyan környezetbe, ami kevésbé megszokott. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam kérdéseket kapni, nem akartam olyanok között lenni, akik bármilyen kapcsolatot létesítenek Vele, és nem azért nem szerettem volna mindezt, vagy mert bekattantam, ebből adódóan hirtelen el szerettem volna lökni magamtól a barátaimat, hanem mert egyszerűen erre vágytam. Csendre, hogy rendezhessem a gondolataimat és az érzelmeimet. Nem volt állapot az, ahogyan az este ott maradtam, és ki tudja meddig fajult volna az egész, ha továbbra is tűrnöm kellett volna azokat a személyeket, dolgokat, tárgyakat, amik Hozzá kötöttek engem.
A napok nagy részében a háztulajdonos dolgozott, így tényleg egyedül töltöttem az időm többségét. A szüleimnek annyit mondtam, hogy adódtak gondok, és egy kicsit muszáj kikapcsolódnom, persze másnap már tudták a valódi okát hollétemnek, köszönhetően az orvosomnak, khm. Igazából a beszélgetések, amik köztem és Aaron között zajlottak hatottak rám, egy hét után pedig valamennyivel könnyebbnek éreztem mellkasomat, de természetesen a valamennyi itt nem számított semmit. Akárhányszor eszembe jutott valamiről Ő, számat keserű íz töltötte be, s nagy nehezemre esett könnyeimet visszafojtani. Ott volt minden aranyló napsugárban, minden csípős fuvallatban, minden éles madárcsicsergésben. Ott volt mindig mindenhol. Eleinte reménykedtem valamiben. Hogy miben? Én sem tudom... Egy hívásban, egy levélben, egy e-mailben. Abban, hogy talán megjelenik az ajtó előtt, vagy feltűnik egy álmomban, esetleg abban, hogy én álmodom ezt az egészet. Reménykedtem valamilyen magyarázatban, de nem kaptam meg. Igen, voltak elképzeléseim, hogy köze van a FREE-hez, hogy ismét behálózták és azért lökött el magától, miközben minden a helyére látszódott kerülni. Az is megfordult a fejemben, hogy csak egy rossz vicc, de hetek óta nem jelentkezett, és mellesleg nagyon rossz vicc lett volna. Hetek óta nem hallottam senkiről semmit, egyedül voltam a saját kis világomban, pontosabban Aaronnal és a nyugtató teákkal együtt. Reménykedtem és talán ez volt a legrosszabb az egészben. Nem kellett volna.
Sokadik napunk reggelén Aaron rontott be vendégszobába, ahol laktanyámat levertem. Valami nagyon keresett a beépített szekrényben, azonban megérezte, hogy az ágyon elterülve, magamhoz szorítva az egyik párnát a figyelmem a televízióról, hamar rászökött, megfordult és zavarodottan nézett rám.
- Sajnálom, ha felébresztettelek - nézett rám bocsánatkérően -, de adódott egy kis krízis. Sikeresen leöntöttem az egyetlen fehér ingemet kávéval, ami még ép volt, és az a helyzet, hogy a héten egy kicsit el voltam havazva, szóval nem volt időm mosni. Viszont pont ki volt számolva, hogy mára még van egyetlen darab ingem, amit fel tudok venni, de azt is tönkretettem. Késésben vagyok, ott tartok, hogy nincs egy darab fehér ingem se és... - ahogyan hadart, én pedig néztem őt mosoly kúszott arcomra. Keserves napok után megjelent egy halvány kis vigyor valahol a fájdalmak fölött. Észre se vette, hogy képes volt három mondatba, háromszor szőtte bele, hogy ,,ing", tejesen szétesetten magyarázkodott, nekem pedig feltűnt, hogy attól függetlenül, hogy ilyen komoly munkája van és ezt mennyire szigorúan veszi, ugyanolyan huszonéves, mint én, vagy bárki más a Földön.
Fájó végtagjaimmal tápászkodtam fel az ágyból, ahova begubóztam magam, a segítségére siettem.
- Kérlek mondd, hogy varázsló vagy és lehetőleg két percen belül eltudod tüntetni ezt a foltot a mellkasomról - húzta ajkait óvatos mosolyra, miközben megálltam előtte, és a foltot tanulmányoztam. Gondolkozás nélkül megráztam a fejem.
- Nem vagyok varázsló - sóhajtottam. Ha az lennék, akkor valószínűleg már rég elvarázsoltam volna mindenkit valahova, akárhova, máshova -, de két perc alatt ki tudom szedni, vagyis megpróbálhatom kiszedni a foltot... Ha szükséges.
Aaron szeme felcsillant, miközben a fürdőszoba fele biccentettem. Elővettem egy tiszta, száraz törölközőt és meleg vizet engedve rá, hagytam, hogy nedves legyen egy része, majd a csap szélén található szappannal megdörzsöltem a vizes törölközőrészt. Óvatosan érintettem hozzá a fehér anyaghoz és vártam. Vártam, hogy Aaron észrevegye nem tudok rajta segíteni, amíg hordja az inget. Szerencsétlenül álltunk, addig míg össze nem szedtem a bátorságom és megköszörülve a torkomat, jeleztem neki, hogy ez így nem a leghatékonyabb.
- Khm... A-aaron... - biccentettem az ing felé és egy picit megrántottam.
- Ó... Egy pillanat, persze. Máris leveszem - kapkodott, s miközben lerángatta magáról az inget, én enyhén kipirult arccal meredtem a tükörbe, hogy leplezzem valahogyan zavartságomat. Majd mikor lerakta mellém, felkapta magára a sötétkék köntösét. Így már neki tudtam látni a kávéfolt kiszedéséhez. - Remélem nem terhellek ezzel, hidd el rettentő nagy segítség most az amit nyújtasz - magyarázkodott, mire felpillantottam rá és hitetlenül felsóhajtottam.
- Most komolyan te hálálkodsz nekem? Ez a legkevesebb, amit tehetek. Nekem kellene szörnyen hálásnak lennem azért, amit eddig tettél értem...
Szavaim után keserű íz töltötte be számat, gondolataim ismét cikázni kezdtek, persze mikor már azt hittem nem lehet rosszabb, akkor mégis.
- Kész - léptem hátrébb miután a hajszárítóval egy kicsit átszárítottam a nedves anyagot.
- Hű, életmentő! - lépet mellém Aaron. Köntösét levetve vette kezei közé a ruhadarabot. Én pedig próbáltam magam türtőztetni, és valahogyan elfojtottam kíváncsiságomat. Alsó ajkamba haraptam és szigorúan a tükörbe meredve támaszkodtam meg a mosdókagylón, amíg be nem gombolta az inget. - Be kell raknom egy mosást, amint hazaértem - jegyezte fel magának.
- Hagyd! - csattantam fel. - Majd én megcsinálom.
- Megtennéd? - mosolygott kedvesen, s közelebb lépett, mire szívdobogásom felerősödött. - Biztos nem teher? - férkőzött szemeimbe. Zavartságomban hátrébb léptem és elkapva tekintetemet róla, egyszerűen csak kikerültem.
- Biztos - biccentettem összeszedve magam. Minden energiámmal azon voltam, hogy ne essek össze, és minél hamarabb kikerüljek a fürdőből. - Addig se gondolok a... a...
- Indulnom kell - vágott közbe és kedvesen elmosolyodtam. Mindketten tudtuk, hogy miért tette. Addig se gondoltok Rá.
Aaron elment, én pedig ledőltem a nappaliban található heverőre és adag csokoládé fagyival a kezemben. Rávettem magam arra, hogy bekapcsoljam a televíziót, habár csak ide-oda kapcsolgattam, semmi értelme nem volt létemnek. Nem szerettem volna a külvilágról tudni, ezért szakítottam meg mindent. Aztán megpillantottam a dohányzóasztalra szépen kiteregetett újságokat, és az egyik szalagcímen különösen megakadt tekintetem. Apróhirdetések. Felkaptam a papírt és gőzerővel átkutattam a változatosabbnál változatosabb munka ajánlásokat. És volt egy ami különösen megtetszett, mintha Rám lett volna szabva.
,,A Longstreet és a Piccadilly W1 sarkán lévő könyvesboltunkba keresünk nyugalomra vágyó, türelemmel rendelkező, kedves, mosolygós, huszonéves eladókat. Érdeklődni e-mailben, vagy telefonon, az alábbi elérhetőségeken..."
Nekem több se kellett. Hosszú idő után aktiváltam a mobilomat és bepötyögtem a hirdetésben található telefonszámot. Nem sípolt ki, hamar felvették. Gombóccal a torkomban és remegve szóltam bele.
- Jó napot kívánok. Sophie Angel vagyok, és láttam az újságban meghirdetett állást az Önök könyvesboltjába. Érdeklődni szeretnék, hogy még aktuális-e? - intéztem szavaimat kedvesen és bájosan a vonal másik végén lévő személyhez.
- Szervusz! Igen, még mindig aktuális. Meg tudnánk beszélni egy időpontot, hogy lebonyolítsuk a találkozást?
- Ma délután? - mondtam ki hirtelenjében, és igazából át se gondoltam teljesen. Csak azt tudtam, hogy nekem kell az az állás. Nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, semmirevalónak éreztem magam. Itt volt az ideje tovább lépnem és új fejezetet nyitnom az életemben, amíg visszatudok csatlakozni majd az egyetemi élethez. Az orvosi kezelések mellett pedig ez látszódott a legtökéletesebb helynek, ahol csendben dolgozhatnék, nem zavarnék senkit, és senki nem zavarna engem. Egy könyvesboltban mégis mi történhet, ami feldúlhatná az életem? Elvágja egy papír a kezem? Esetleg rossz helyre rakok vissza egy példányt? Ideális munkahelynek látszott.
- Lényegre törő és spontán - nevetett a nő a vonal másik felén. - Négy óra megfelel? A boltban találkozunk. Egy rövid személyleírást, nem muszáj önéletrajznak lennie, és igazolványokat várunk.
- Igen megfelel, ott leszek! Köszönöm, viszont hallásra!
- További szép napot! - köszönt el ő is.
Másodpercekig csak néztem magam elé. Túl könnyen ment az egész, túl hirtelen és túlságosan kevés időm volt, hogy összeszedjem magamat a találkozóig, így szélsebesen rohantam fel az emeleti szobámba, ahol tapasztaltam, hogy nincs semmim amiben állásinterjúra mehetnék, ráadásul a fejemet is rendbe kellett hoznom némi sminkkel, amit szintén nem birtokoltam. Kénytelen voltam ahhoz folyamodni, hogy hazamenjek. Ám, ha hazamegyek akkor kénytelen leszek szembe nézni a családommal, és természetesen ezer kérdéssel záporoznak majd meg. Máshoz kellett fordulnom, más valakihez, akiről tudom, hogy nem fog letámadni, mert tudja min megyek keresztül. Tudtam, hogy bonyolult nap elébe nézek majd, de hogy ennyire. Ismét kezembe vettem a telefonomat, ám ezúttal nehezebb szívvel keresgéltem a telefonkönyvemben. Még nem tudtam mit fogok mondani, elképzelésem se volt, hogy hogyan közlöm vele a történteket, hiszen régóta nem láttam, és részemről úgy tűnt, hogy nem is szeretném. Pedig szükségem volt rá, csak rosszkor volt rossz helyen, ezért keveredett bele a balhéba.
A telefon kicsengett, sóhajtva hunytam le szemeimet. Miért választom mindig a nehezebb utat?