Jongdae legjobb barátjával, Minseok-kal sétált Szöul utcáin lakása felé. Nem akart Junmyeonéknál zavarni, ráadásul Bominak kell egy kis szabadság, pár óra, amikor nem figyel rá kilenc szempár.
- Szerinted Junmyeon elmondott neki mindent? - Minseok törte meg a már régen beállt csendet. A magas, mindig poénkodó fiú először nem válaszolt, hisz nem igazán tudta, hogy erre mit mondhatna. Csak nézte a szürke aszfaltot és gondolkozott.
- Talán. Majd kiderül, ha visszamegyünk. - felelte végül egyszerűen. Minseok kíváncsian méregedte Jongdaet. Nem tudta, hogy mi jár a fejében és ez picit zavarta.
- Szerinted kedvel minket? - kérdezte. Az idősebb srác furcsán nézett Jongdaere.
- Chanyeolt és Sehunt biztosan. Amúgy sem számít hisz a munkánkat kell végeznünk, nem pedig barátkoznunk. - megveregedte barátja vállát, majd megállt az ajtó előtt arra várva, hogy Jongdae kinyissa azt.
- Fegyvert nem kapsz! - jelentette ki Sehun határozottan. Az anyósülésen utazó Bomi könyörtelen szemekkel méregette.
- Vagy te szerzed meg, vagy én fogom, az engedélyed egyáltalán nem érdekel!
- Jesszus, neked mi bajod? - fékezett le hirtelen a fiú egy hatalmas galéria előtt.
- Véget akarok vetni ennek az egésznek! Nem akarok kilenc fiúval együtt élni, minden rohadt nap aggódni, hogy mikor rabolnak el és nem akarom, hogy Lee Junsu egy perccel is tovább éljen! - szemeiben könnyek hada gyülekezett, ahogy kimondta régi szerelmének nevét.
- Hé, hé, Bomi! Jól vagy? - felsőtestével a lány felé fordult és kíváncsian fürkészte arcát.
- Persze. Miért álltunk meg? - kérdezte. Próbálta lenyelni könnyeit, de Sehun tekintete csak még jobban arra késztette, hogy elsírja magát, pedig Ő erős akar maradni és nem összetörni.
De miért nem sikerül?
- Látom rajtad, hogy szenvedsz, szóval ne hazudj a szemembe!
Ennyi volt. Bomi nem bírta tovább, engedett a könnyeinek. Borzalmasan érezte magát amiatt, hogy újból összetört. Nem akart tovább gyenge lenni, mégis patakokban hullottak a sós cseppek szemeiből, Sehun pedig életében nem sajnált még így senkit.
Tönkre tettük az életét...
Biztonsági övét kicsatolva hajolt az idősebb lányhoz, hogy egy baráti ölelésbe invitálja és hátát simogatva próbálja meg megnyugtatni. Percekig csak így ültek az autóban, majd mikor Bominak végre sikerült megnyugodnia Sehun visszacsatolta biztonsági övét és beindította a motort.
- Ha szeretnél róla beszélni, csak hajrá. Én meghallgatlak, itt vagyok, ha kellek.
- Ma már ne, elég lesz holnaptól. Köszönöm Chanyeol. - felelte, majd papírjai közt kezdett kutakodni, ezzel jelezve, hogy lezárta a beszélgetést, a colos pedig távozhat. Nem is mondott semmit idősebb barátjának, csak felállt és kisétált a helyiségből. Intett egyet a titkárnőnek és végleg eltűnt az emeletről. Gyorsan rohant a lépcsőn, hogy mihamarabb hazamehessen pár cuccáért, amit elvihet Bomiék régi lakására. Hajnalban megegyeztek a fiúkkal, hogy egymást váltva vigyáznak majd a lányra, és igaz, hogy nem Ő kezdi, mégis be akart még nézni és persze le akarta rakni a holmiját is.
Junmyeon bármennyire is próbálta, nem tudott a munkára koncentrálni, és amikor két órát ütött az óra és elérkezett az ebédszünet, összeszedte holmiját, a dossziékat aktatáskájába hajította, majd kulcsait felkapva kilépett irodájából. Titkárnője már elment, így az asztalhoz lépve, kurta, sietős írásjegyekkel kanyarintott a babakék jegyzettömbre egy üzenetet, miszerint betegség miatt hazament, a fontos papírokat faxolják át az otthoni számára, illetve a fontosabb ügyeket tegyék csak az asztalára, majd a lifthez sietett és tíz perccel később már az autójában ült és a bevásárlóközpont felé tartott, hogy bevásároljon otthonra és meglepje húgát - illetve a fiúkat is - egy mennyei ebéddel.
Az út további része csendben telt, sem Bomi, sem pedig Sehun nem szólt egy mukkot sem egészen a lőtérig. A fiú furcsán érezte magát, csak Junmyeon húgára és tetteikre tudott gondolni.
Vajon tényleg csak az életét próbáljuk megmenteni? Hisz szenved miattunk... Célpont lett, meg akarják kaparintani, bántani akarják... Tényleg jó ez neki?
Sehun gondolataiban elveszve bámult ki az ablakon. Nézett, de nem látott semmit. Mintha kikapcsolt volna minden érzékszerve, csak az agyában visszhangzó monoton hangot hallott, ami betöltött fejében minden apró zegzugot.
- Még egyszer megkérdezem, hátha végre figyelembe is veszel; most akkor kiszállunk, vagy mi lesz? - lóbálta tenyerét a lány a fiatal srác orra előtt, mire Ő csak lassan ránézett.
- He?
Bomi egy hangos és hitetlenkedő "ch"-t hallatott.
- Kapcsold már ki az alvóüzemmódot könyörgöm! Húsz perce ülünk a nyamvadt autóban!
- Oh... Bocsánat. - Sehun kinyitotta az ajtót, mire Bomi fellélegezve leutánozta mozdulatait. Kiszállva az autóból megérezte a város végére jól jellemző tiszta levegőt és a vele vegyülő puskapor illatát. Sehun egy szó nélkül a csomagtartóhoz lépett, majd azt kinyitva kivett két pisztolyt, majd lezárta az autót.
- Kösd az övet a derekadra aztán indulás! - utasította a lányt, ahogy kezébe adta a revolvert és a hozzátartozó fegyvertartót.
A hét további része elég csendesen telt Bomiék számára, ami a történtekre visszatekintve furcsa volt.
Junmyeon egy pillanatra sem tudta abbahagyni az aggódást, mind a kilenc fiú résen volt, miközben hol a munkájukat végezték, hol pedig Bominak tettek meg egy-két dolgot. Sehun különös figyelmet szentelt a lánynak a lövészet miatt.
- Nem fogunk egyedül elengedni! Nem biztonságos! - dőlt a falnak Sehun, miközben szemeit le sem vette a köntösben ácsorgó lányról.
- Nekem viszont nem kell egyikőtök engedélye sem, plusz lesz nálam fegyver. Sikerült Minseokot rávennem arra, hogy szerezzen nekem egyet. Igaz, hogy pici, de a célnak talán megfelel. - válaszolt Bomi, ahogy a hatalmas szekrényben kutakodott.
- És mégis hogy akarod bevinni? - vonta fel a szemöldökét a fiú. A tekintetét egy pillanatra sem vette le Bomiról. Elbűvőlte a lány szépsége és ridegsége, ami mostanában lett csak jellemző rá.
Mi történik veled Bomi? Chanyeol az oka? Junsu? Vagy esetleg mindkettő?
Junmyeon húga nem szólt semmit, inkább csak megfordult, hogy Sehun szemébe tudjon nézni. Elmosolyodott és köntöse rejtekéből kibújtatta jobb lábát. Végtagjára fekete harisnya simult. Combjára erősítve pihent egy bőrszíj, amiben egy apró fegyver volt elrejtve. Sehun álla leesett.
- Oké, ez okos megoldás és... szexi is. Felháborító! - csukta be végül száját. Bomi csak felnevetett és visszafordult a ruhákhoz.
- Köszönöm. Az akció-filmekből szedtem az ötletet.
- Ez kicsit szomorú... Az egész életem egy akció-film.
- Tudom. - a lány egy fekete, combközépig érő, hosszú ujjú ruhát akasztott le az egyik vállfáról. Jól megnézte magának majd az ágyra dobta. Óvatosan legugolt és a hozzá passzoló cipőt kezdte keresni. Amint meglett letette a fekvőalkalmatosság lábához és a sminkasztalhoz lépett. Lassan leült a székre, Sehun mögé lépett és úgy nézte Bomi arcát a tükörben. A lány nem zavartatta magát, gyorsan és tökéletesen vitte fel arcára a különböző kozmetikumokat. Bomi arca, akárcsak Junmyeoné, mindenféle pipere cucc nélkül is elragadó volt. Hétköznapokon sosem kent rétegeket bőréré, nem volt híve az ilyen tetteknek, de a hétvégi bulizások megkövetelték eme dolgokat. A végeredmény egyszerű, de kifejezetten csinos és egyben szexi lett. Szemhéja bézs színű porral volt behintve, szeme sarkában a csillogó szürke és a matt fekete játszadozott, mandula alakú lélektükreit tusvonallal emelte ki, szempilláit spirál dúsította. A kontúr és a csillogó highlighter sem maradt el, ami miatt vékonyabbnak tűnt arca. Ajkai barack színben pompáztak.
- Megtennéd, hogy kimész a szobából? Szeretném felvenni a ruhámat. - nézett Bomi most már Sehunra, aki csak elmosolyodott és megrázta fejét. Fekete tincsei ide-oda mozogtak.
- Miért nem? - vonta fel szemöldökét a lány, miközben hátrafordult, hogy ne a tükörből kelljen ránéznie a nála évekkel fiatalabb srácra.
- Noona, nem tudsz olyat mutatni, ami egy kicsit is érdekelne. Meleg vagyok. - mosolyodott el Oh Sehun, majd leült az ágyra. Bomi nem tudta, hogy mit mondjon, vagy hogy egyáltalán megszólaljon-e.
- Lesokkoltalak? - kérdezte mosolyogva a fiú, amire Junmyeon húga csak egy bólintással válaszolt. Felállt és öltözködni kezdett. A fekete anyag tökéletesen simult testéhez, a melleinél hálóval fedett kivágás volt, ami Bomi izlésének megfelelően nem mutatott semmit. Megfordult, hogy háttal álljon Sehun-nak.
- Felhúznád nekem? - kérdezte. A fiú felpattant az ágyról és egy gyors mozdulattal elvégezte a rászabott feladatot. Bomi ellépett Sehuntól, hogy bele tudjon bújni magassarkújába.
- Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy nem kéne elmenned.
- Elmegyek és kész. Mellesleg meg tudom, hogy valamelyikőtök követni fog minket. Ti nem ismeritek a "nem" szót. Sem a személyes teret, vagy a szabadságot. - Bomi nem akart ezzel senkit sem megbántani, egyszerűen csak elmondta a tapasztalatait egy frissen szerzett barátnak. Táskájába dobta a rúzsát, mobiltelefonját és pénztárcáját, majd újra Sehun felé fordult.
- Ki lesz ma este a testőröm? - kérdezte mosolyogva. Az ajtó, aminek háttal állt, hirtelen vágódott ki, amitől egy kissé megijedt.
- Én. - felelt a kérdésre egy mély, rekedtes hang.
- Nem! - fordult meg, hogy Chanyeol szemeibe tudjon nézni. - Azt akarom, hogy Sehun legyen az! Rád egyáltalán nincs szükségem!
- Magasról teszek arra, hogy neked kire van szükséged! Az a munkám, hogy kövesselek ma este, ha tetszik, ha nem! - tette keresztbe kezeit a colos.
Bomi dühöngött. A legutolsó ember, akit látni akart az Park Chanyeol volt.
- Ha ez megnyugtat mindenkit, akkor közlöm, hogy én is megyek! - lépett a fekete hajú fiú két barátja közé.
- Minek? - mielőtt még bárki válaszolhatott volna Sehun kérdésére megszólalt Bomi telefonja, ezzel felhívva a figyelmét arra, hogy barátnője megérkezett.
- Tudjátok mit? Nem is érdekel! - a lány visszatért telefonját a táskájába és elviharzott. Jól akarta érezni magát, nem pedig Park Chanyeollal veszekedni, vagy egyáltalán foglalkozni a fiúval.
Miután kiszállt a liftből köszönt a portásnak, majd kisietett a hatalmas üvegkijáraton.
Hana az anyósülésen áthajolva nyitotta ki az ajtót, hogy Bominak ne kelljen azzal bajlódnia, hisz már így is késésben vannak. Este tizenegyet ütött az óra, ami azt jelentette, hogy már rég a kedvenc szórakozóhelyükön kéne lenniük.
Amint barátnője bepattant mellé és bekötötte az övét, még egy gyors pillantást vetett a mögöttük parkoló fekete autóra, amibe két magas srác ült be, majd rátaposott a gázra. Arcára ijesztő mosoly ült ki. Úgy érezte, hogy végre eljött az a pillanat, amikor minden az övé lehet. Boldog volt, hogy ezután az este után nem kell többet megjátszania magát, hogy nem kell Bomi arcát néznie, hogy végre nem kell az Ő árnyékában élnie és legutolsó sorban, hogy innentől kezdve nem áll az útjába.